Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

I

i

mata mosógépet, férje a kék csempés fürdőszobát becsüli a legtöbbre, a gyerekek meg azt, hogy külön birodalmuk van, az övék ugyanis a teljes felső szint. Meg az a jó, hogy egy ugrásnyira van az iskola, a bolt, a templom, és ami talán a legfontosabb: közelebb jött a tanya is. Hála a kövesútnak és az autónak, a 12 kilométer öt-tíz perc alatt megjárható. Visszaállt tehát az az állapot, amiről annak idején Erdei Ferenc írt, sőt most igazán ideális megoldás a tanya a szőlőtermelőknek, hiszen a gyalogszer és a szekér is már a múlté, autóval pedig nem gond akár naponta is kijárni. Amikor Tamás Ignác megmutatta régi otthonát, meg is jegyezte:

— Most már nincs itt más, mint egy asztal, meg néhány szék, ha esik, akkor behúzódhatunk.

— És bizonyára van benne dikó is vagy valami más fekhely — tettem hozzá.

— Minek? Három éve nem aludtunk meg itt egyetlen egyszer sem.

De azért hiányzik Tamáséknak a tanya. Pontosabban a tanya világa.

Zoli, a nagyobbik fiú nyíltan kimondja:

— Ott tágasabb volt, jobban lehetett játszani. Ott szabadon „biciglizhettünk”, bújócskázhattunk a barátaimmal meg az öcsémmel. Igaz, itt is lehet bújócskázni, vagy ha átjön esetleg a szomszédék fia, akkor fogócskázhatunk. De ez azért ritka.

— Nincsenek is itt barátaid?

— Van. Kettő is, a Gábor és a Tibor. De nem járunk át úgy egymáshoz, mint a tanyai pajtásaimmal szoktunk. Inkább csak itt, az iskolában barátkozunk.

— Végül is hol szeretsz inkább élni?

— Télen itt, de nyáron a tanyán. Már többször előfordult, hogy egész hétig kinnmaradtam nagyapáméknál.

— Az öcséd is?

— ö nem nagyon. Ha egyszer-egyszer ki is jött velem, estére kelve meggondolta magát, és visszament a faluba apuékkal.

És hozzáteszi, a felnőttek fölényével:

— ö ugyanis még nagyon anyás.

De nemcsak Zoltánnak, hanem édesapjának is „honvágya” támad olykor-olykor.

— Nagyon nehéz ebben a zárt környezetben élni! Mi hozzászoktunk, hogy tágas területek fognak körbe bennünket, hogy a tanyáról messze-messze elláthatunk ...

— Zavarják a kerítések?

— Igen. És hiányzik a régi baráti kör. Odakinn, a tanyán, a rokonainkból meg a barátainkból állt a szomszédság. Egy kis beszélgetés, egy kis kártyázás, egy kis fröccsözgetés — így teltek ott a téli esték. Szinte

minden este összejöttünk így. Most pedig talán két-három hetenként, ha találkozunk. Igaz, ha nagyon úgy érzi az ember, hogy össze kellene jönnünk, akkor kimegyünk, megkeressük őket, de azért hiányzik ez a fajta kapcsolat...

Láthatóan töpreng, folytassa-e vagy sem, végül is kimondja:

— Most viszont itt a tévé. Ez pótolja a barátokat, rokonokat — amennyire, annyira. Különben nemigen változtattunk az életünkön, amióta beköltöztünk. Most ki kell járnom a tanyára dolgozni, ezelőtt meg be kellett járnom bevásárolni a faluba, meg az egyéb ügyeimet intézni.

Felesége hasonlóképpen vélekedik:

— Ugyanúgy éldegélünk, mint azelőtt. Talán a megszokás teszi? Nem tudom. A fő szórakozásunk a televízió, az újságot is elolvassuk, de nem járunk el a háztól szórakozni, mint ahogyan azelőtt se jártunk, mert' nem járhattunk. Pedig most nem választ el bennünket a községtől, a mozitól tizenkét kilométer !

De az a 12 kilométer sem olyan sok ma már, mint volt akár három évvel ezelőtt. És nemcsak azért, mert kiépült a kövesút, és mert fölcserélték a szekeret az autóval, hanem azért sem, mert a legtöbb Soltvadkert környéki tanyába bevezették a villanyt.

— A villannyal pedig nagyon sok mindent meg lehet oldani — mondja Tamásné. — Az idősöknek, mármint az apósoméknak is megvan a „hidroforjuk”, a fürdőszobájuk, szóval ugyanaz, amit mi itt, a faluban megszereztünk magunknak. Ahová bevezették a villanyt, és ahol inkább fiatalok élnek, ott rá sem lehet ismerni a régi tanyára. Mert ők már másképp próbálják megoldani az életvitelüket is, a gazdálkodásukat is. Komfortosítanak, gépesítenek.

A fiatalabbja azért mégis igyekszik a község felé. Meg azok is, ha tehetik, akik — ahogyan Tamás Ignác mondja — „a buckásabb részeken laknak”. De nem olyan könynyű azért bejutni a faluba. Mert alkalmazkodni kell a szokásokhoz, és Soltvadkerten a vadonatúj utcák újdonatúj házai jelentik a majdhogynem kötelező mércét. És egy ilyen házért iszonyúan meg kell dolgozni! Még itt is, ahol aranyat terem a föld, befogja magát aggastyán és gyermek, hogy összegyűljön a rávaló. Ezért került kereken egy tucat esztendőbe, amíg Tamás Ignác és családja beköltözhetett Soltvadkertre.

De a beköltözés a pedagógus — Kárász Endre és kollégáinak zöme — szerint mindent megér. A törődést, a kuporgatást, az erők végső megfeszítését is, mert aki bekerül a községbe, az nemcsak nívósabb életkörülmények között élhet.

— Aki már nem lakik a tanyán, az jóval kevésbé tudja befogni gyermekeit mezei munkára. Még ha el is viszik néha-néha őket a tanyára, nem kell nekik rendszeresen jószágot őrizni meg etetni meg minden másban segíteni attól kezdve, hogy az iskolából hazatérnek, egészen késő estig ...

Ezért örvend hát az iskolaigazgató-helyettes, hogy oly sok név sorakozik azon a bizonyos listán, és hogy a tizenegy esztendeje épült — és akkor még szűknek bizonyult — 64 személyes tanyai kollégiumban ma már csak negyvenöt gyermek lakik.

—ami

11