Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

KRÚDY GYULA

Miért sárga a Zagyva?

ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA

A máramarosi hegyek között a Tisza még gyermekcipőben jár, nemigen van mit kérkedni az erejével. Hát még a forrásnál milyen apró! Ha egy pajkos gyerek befogná a tenyerével a Tisza forrását, akkor talán mind elmenne a víz még Szeged alól is. De talán mégse. A Tiszának sok forrása van. Valamennyit bajos volna bedugaszolni. De még a mellékfolyók is elég vizet öntenek a Tiszába. Ezek a mellékfolyók a Tisza unokái: úgy futnak, sietnek hozzá, mint gyermekek a mesélő nagyapához. Persze, nem mindig voltak a Tiszának mellékfolyói. Valamikor sok háborúság volt a folyók között, hogy melyik legyen közöttük a legöregebb, a legtekintélyesebb.

A kis folyók így szóltak:

— Minket se a gólya költött! Minek legyünk mi csak a Tisza mellékfolyói? Mikor magunk is lehetünk nagy-nagy folyók.

A haragos Zagyva vitte a kis folyók között a hangot.

— Én bizony nem folyok többé a Tiszába. Minek vegyüljön az én vizem a Tisza vizébe, mikor az én vizem jobb, az én vizem tisztább. Maradok a magam portáján.

így beszélt a Zagyva, és többé nem folyt a Tiszába. De miután csak valahová kellett folynia, inkább szétterült a lapályon, és akkora tó lett belőle, hogy még a nap is gyönyörködve nézte magát benne.

Ott feküdt a Zagyva a lapályon, és kéjesen ringatta hullámait a napsugárban.

— Szabad vagyok, a magam ura vagyok! — mondogatta, és a vadludak, amelyek erre jártak, szálltak a nagy tóra, és megfürösztötték tollaikat a Zagyva vizében. A Zagyva erre nagyon büszke volt.

A Tisza pedig eleinte nem sokat törődött a Zagyvával.

— Sok gyerekű apa gyerekei között mindig akad egy, amelyik engedetlen — mondogatta. — Kitagadom a Zagyvát a gyerekeim közül — szólt, és lustán folyt tovább a partjai között.

De megijedt ám akkor, midőn a Zagyva példáját más folyók is követni kezdték.

Tetszett a kis folyóknak a Zagyva dolga. Melyik kis folyó ne szeretne tó lenni? Vize megmaradna, és az emberek azt mondanák:

— A Zagyva tava!

Vagy:

— A Sajó tava! A Latorca tava!

Ez bizony szebben hangzik, mintha azt mondják, hogy a Tisza mellékfolyója. Mindenki szeretne első lenni. S a folyókat sorban elfogta a nagyravágyás. Most már egyik sem folyt a Tiszába. Nagy tavak támadtak a Tisza partján. Minden folyónak egy tava. Csupa mocsár, nádas volt a fél ország.

— Megbolondultak ezek a folyók? — kérdezgették az emberek.

Csak a vadludak örültek a sok tónak. Minden reggel máshol fürödhettek meg.

A Tisza pedig eleinte erőlködött:

— Már csak nem hagyom magam legyőzni ezektől a kis folyóktól! — mondta, és a forrásaiból ömlött a víz, és folyton esőért könyörgött.

A nagy hegyek megszánták a Tiszát.

— Valamikor mi akartunk eltaposni — szóltak —, de most, ha már élni hagytunk, hát segítünk rajtad.

És esténként, mikor a nap lenyugvóban volt, és a vén hegyek mind felvették piros kabátjaikat, amelyben aludni szoktak, a felhőket mind összefogdosták az ég négy tájáról. A felhők dörögtek haragjukban, de a hegyek el nem engedték őket, és vizüket mind kifacsarták a Tiszába. A Tisza pedig körülnyaldosta a hegyek lábát.

— Köszönöm, öreg hegyek! — szólt, és felfrissülve folytatta útját.

De csak a hegyek között volt elegendő vize, mire kiért a nagy Alföldre, akkor szomorúan tapasztalta, hogy medrét nem tudja megtölteni.

Száradt a Tisza bánatában. A nagy mederben az iszap között csak itt-ott kanyargóit valami vizecske. A halak mind elhagyták a Tiszát, és a halászok mérgesen ültek esténként a partokon.

— Hová lett a Tisza? — kérdezgették.

Hanem a mellékfolyók sem jártak jobban. A nap kiszárította a nagy tavakat, amelyek eleinte büszkén hullámoztak a síkságokon. A szél még a mocsarakat is eltüntette. Folytak, folytak még a kis folyók, de mindig kevesebb lett vizük. Az emberek pedig szidták a folyókat:

— Itt hagytok bennünket. Víz nélkül maradunk.

Közel volt az idő, mikor valamennyi folyó meghalt volna, hisz egymás nélkül meg nem élhettek, mikor messze tájról, délvidékről egy nagy fekete hattyú vetődött a Tisza mellékére.

— Ez így nem jól van, hogy ti haragban éltek. Valamennyien elpusztultok. Térjetek vissza a Tiszába. Ö a legöregebb.

— Nem igaz — kiabált a Zagyva —, én vagyok a legöregebb. Én akarok a főfolyó lenni.

A nagy fekete hattyú elégedetlenül csattogtatta széles szárnyait.

— No megállj, te kutya Zagyva, majd elbánok én veled — mondta magában, és sorba járta a folyókat, és gyűlésre hívta őket éjfélre a tokaji kopasz hegyre.

A folyók mind eljöttek, csak a duzzogó Zagyva maradt otthon.

— Megállj, Zagyva, ezért meglakolsz — mondta a hattyú, aztán addig beszélt a folyók lelkére, míg azok megadták magukat, és kibékültek újra a Tiszával.

— Hát a Zagyvával mi legyen? — kérdezte a fekete hattyú.

— Büntesd meg őt — szólt a Tisza. — Ő kezdte az egész háborút.

— Megbüntetem. Megbüntetem arra, hogy örökké szennyes, zavaros legyen a vize. Ember meg ne igya, állat ne kívánja. És hiába fut majd szégyenletében a Tisza habjai közé: a Tiszában mindenütt meglátszik majd, hol fut belé a Zagyva zavaros, sárga vize.

így is történt. A Tisza újra megnőtt, újra hatalmas lett, a kis folyók boldogan, megelégedetten öntötték vizüket a jó Tiszába. Hisz jobb helyre nem mehettek. Csak a Zagyva maradt meg szennyesnek, zavarosnak, amint a fekete hattyú megátkozta. Soha meg nem tisztálkodhatik, még a Tisza vizében sem tud elvegyülni.

Azóta nem is volt baja a Tiszának a mellékfolyóival. Élnek békességben, csendességben, mint jó nagyapáink unokáikkal.

23