Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
rÚ gy látszik, elhagyja a szívemet a golyó — dörmögte magában a gordonkás, midőn egy éjszaka hazatért, és nem jutott eszébe, hogy az emeletről leugorjon. — Ügy látszik, szép idő lesz holnap. A gordonkást Fábiánnak hívták, és arról volt nevezetes, hogy a legtöbb pálinkát itta Magyarországon, és azonkívül volt a testében egy pisztolygolyó, amely pontosan megjövendölte az időjárást. Valamely ifjúkori szenvedély miatt ugyanis Fábián vállába fúródott egy pisztoly golyója. A golyót a zongorista küldte Fábián vállába, valamely ördöngös énekesnő miatt, amilyen a jámbor muzsikusokat megbolondítani szokta. Az énekesnő régen eltrillázott a horizontról, a gordonkás kibékült a zongoristával, aki a Piros Almánál rendszerint nyájaskodva kérdezgette tőle: — Mondd, Fábián, mit csinál a golyóm? — Köszönöm kérdésedet — felelt a gordonkás. — Golyód jól érzi magát, mert már elhagyta gondterhelt vállamat, és vidám szívem felé közeledik. — Csak azért mondom — ábrándozott a zongorista —, hogy jól vigyázz golyómra, mert egyszer még szükségem lehet magamnak is reá. Így beszélgettek a muzsikusok, és vidáman koccintottak, miközben titkon az eltrillázott énekesnőre gondoltak. Hol volt már az akkor? A zongorista golyója tehát vándorútra kelt a gordonkás testében. Persze eleinte egy helyben sajgott, mielőtt útra kelt volna. Hánykolódott jobbra-balra, mint akárcsak az az ember, akit valami nagyobb baj ért. Még aludni sem tudott a golyó az első időben, mert valami ördög piszkálta. — Menj Szentpétervárra, és mutasd meg magad a cár énekesnőjének! — javasolta a golyó álmatlan éjszakákon a gordonkásnak. Majd később így beszélt: — Menj Bukarestbe, és ott keresd föl a legutolsó lebujt, és adjál át térden állva az odavaló királynőnek — mondta a golyó. A gordonkás már éppen elhatározta az utazást, amikor a golyónak más jutott eszébe: — Ne törjük a nyakunkat olyan kocsi után, amely nem akar fölvenni. Inkább olyan helyre menjünk, ahol szívesen látnak. Például a korcsmába. A gordonkásnak is inkább ehhez volt hajlandósága, mert a korcsmához vezető utat jól ismerte, sötét éjszakán is elvezették oda a csillagok. A korcsmában lány volt, aki nagyot sikkantott, amikor a gordonkás letépte az ingét, és megmutatta azt a helyet a mellén, ahova egy énekesnő miatt golyót röpítettek. Sajgása elmúlott. Sőt kezdte magát jól érezni, amikor a korcsmabeli lány néhányszor megcsókolta a sebhelyet — ama „hűtelen nő helyett”. — Énmiattam még egy késszúrás sem esett — mondta a leány, és ezentúl a sebhelyet magáénak tekintette. A golyó azonban nem volt megelégedve az egyszerű, tudatlan korcsmároslány csókjaival, mert azt vélte, hogy a leány szájának káposztaszaga van. Igaz, gyakran főztek káposztát a konyhán. A golyó tehát suttyomban elosont régi helyéről, továbbcsusszant a gordonkás szíve felé. — Miért is nincs nekem egy előkelő dám» ismerősöm, akitől az illemszabályokat megtanulhatnám? — kezdett mind gyakrabban gondolkozni a gordonkás, amint a golyó a szíve felé közeledett. A gordonkásnak ebben az időben csak kívánnia kellett valamit, hogy az beteljesedjék. Muzsikálás közben egyszer csak azt hallja, hogy egy vörös hajú úrnő imígy szól egy fekete úrnőhöz: — Ez az az ember, aki kockára tette az életét egy nő miatt! A fekete úrnő lomyettet vett elő, amelyen át tetőtől talpig megvizsgálta a gordonkást, mint a vásáron szokták a marhát. — Krúdy Gyula (1878-1933) A modern magyar elbeszélés zavarba ejtően bonyolult és gazdag életművet maga után hagyó bohém jelensége Nyíregyházán született. Nagyapja a szabadságharc idején a komáromi várban szolgált főhadnagyi rangban, apja köz- és váltóügyvéd volt, anyja pedig egy nyíregyházi hentesmester árvája, Csákányi Julianna, akit apja a tizedik gyerek megszületése után vett csak feleségül, amikor Krúdy Gyulának már jó néhány novellája is napvilágot látott. Krúdy jóformán gyerekfejjel kezdett írni, s több száz könyve: majd’ száz regénye, jó 3000 novellája, több ezer cikke, karcolata, tárcája jelent meg, noha rejtély, hogy mikor dolgozott, hiszen alighogy érettségije után megvívta első párbaját, a nap és az éjszaka bármelyik órájában valamelyik pesti, budai, vidéki kiskocsmában vagy szállodaszobában, különböző kártyaasztalok mellett és a lóversenypályán volt látható. Haláláig napi 16 oldalt írt, apró gyöngybetűkkel, s volt idő, amikor havonta hét-nyolc novelláját közölték. Szerb Antal szerint ő az az Író, aki „csak pénzt akart keresni, s ehelyett remekműveket irt”. Élete, házasságai, szerelmei, éppoly valószínűtlen és megfoghatatlan történet, mint írói világának hőseié: Szindbádé, Rezeda Kázméré, N. N.-né s a többi, feledhetetlen Krúdy-figuráé. Bennük s általuk teremtette meg századunk magyar irodalmának legszuverénebb világát, „egy folyton megújuló és folytatódó regényt írva” (Kosztolányi), s a legmodernebb elbeszéld stHusok magános előfutáraként, akárcsak Proust, Giradoux vagy Virginia Woolf, felbontotta az elbeszélés hagyományos időrendjét; az ő írásaiban néha egyetlen napba belefér, s a véget érhetetlen képzettársítások révén az ember egész múltja, egy ember élete esetleg évszázadokig is tarthat Nem a naptár, hanem a lélek és az emlékezet belső idejének törvényei szerint rendezi világát, amelynek reprezentatív műveit, a Szindbád-történeteket 1913-ban, A vörös postakocsi megjelenésekor, Ady Endre üdvözölte lelkesülten. - Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság bukása után hajsza indult ellene, anyagi helyzete folyamatosan rosszabbodott (a legenda szerint rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben tartott némi pénzt, abban a reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre), s betegségek: szervi szívbaj, nehéz légzés, beteg gyomor, máj- és tüdőpanaszok kínozták. Könyveit nem adták ki, legszebb novelláskötete (Az élet álom) saját költségén jelent meg, szigeti lakását felmondták, s szegényes körülmények közé, Óbudára kényszerült költözni családostul. Újból rászokott az italra, szive, gyomra, mája pedig felmondta a szolgálatot Közben hitelezői csődöt kértek ellene, kilakoltatási végzést kapott, s amikor meghalt csak egy gyertya világított az éjjeliszekrényén, mert — tartozása miatt — a villanyát is kikapcsolták, miután „végighajózta emlékei minden folyócskáját s oda ért vissza, ahonnan elindult" (Móricz Zsigmond). D. M. A gordonkás pisztolygolyója — Nem — felelt az éjsötét úrnő. — Ha nem volna olyan részeg: egész kellemetes ember lehetne. Sajnos, az ital megöli a legtehetségesebb férfiakat is — mondá sóhajtva, és magában azon gondolkozott, hogyan kellene megmenteni a gordonkást a végső elzülléstől. Ez sikerült is az úrnőnek, de a gordonkásra ezután következtek csak a szomorú napok. Az úrnő oly előkelő volt, és olyan szép szavakat intézett a gordonkáshoz, hogy az jámbor fejével nyakig beleszerelmesedett az úrnőbe. Most már mindig az úrnőre gondolt, amikor vonóját a kezébe vette, most már két karjába hajtotta fejét a korcsmában, és a kezét szagolgatta, amely az imént fogta meg az úrnő kezét. Néha meg, ha az úrnőtől a kézszorításon kívül egyebet is kapott ajándékba, olyan hegyesen sétált, mint a varjú a jégen. Sűrű hajú, sűrű vérű úrnő volt, aki olyan alattomosan figyelte meg a közelébe került férfiakat, mint az állatszelídítő kitanulmányozza azokat az állatokat, amelyekkel valami produkciót akar kezdeni. Az úrnő igen jól tudta, hogy Fábián azért sétált annyit éjszaka az ablakai alatt, mert ő lusta volt fölkelni. — Jó társaságbeli embernek nem illik náthásnak lenni, vagy pedig otthon marad — mondá másnap az úrnő a gordonkásnak. Majd máskor, midőn Fábián egész éjszaka az úrnő kedvéért húzta: a zenélés végén az úrnő megtekintette a muzsikus lapos ujjait. — Azt hiszi, hogy nóbel dolog, hogy valakinek ilyen lapos ujjai vannak? Fábián zavarodottan felelt: — A mesterséggel jár. Az úrnő nyomban kiejtette kezéből a gordonkás kezét. — Intelligencia hiányára vallanak a lapos végű ujjak — mondta, hogy a gordonkásnak egy fél tucat kocsmát is be kellett járnia, amíg végre felejteni tudott. Azonkívül egyéb dolgok is előfordultak, amelyek folyvást nyugtalanították a gordonkást: — Az úrnő darab ideig a legszebb, királynői vagy utcalányi szavakat intézte hozzá, hogy a gordonkás csaknem megbomlott a gyönyörtől, amely e szavak hallatára körülölelte, a térdeiben hangyák szaladgáltak, a torka összeszorult, a nyaka megmerevedett, érezte, amint a golyó beleereszkedik a szíve közepébe. — Piha — mond most az úrnő. — Borjúpörkölt szaga van a kabátjának. Egy úriembernek naponta más ruhát kell fölvenni, mert a ruha magába szív mindenféle slagot. A golyó megfordult a gordonkás szívében, hogy Fábián elsápadt. De az igazi baj ott keletkezett* amikor a gordonkásnak a korcsmában sem TOlt nyugta, hanem valami ismeretlen izgatottság kiűzte őt a legbarátságosabb sarkokból is, meggyorsította az utcán lépéseit, halántékára szorította a két kezét, és ha mellékutcába ért: a kalapját földhöz vágta. A gordonkást féltékenység gyötörte az úrnő miatt, mert az másokhoz is kegyes volt. — Micsoda maga nekem? — kérdezte az úrnő. — A férjem vagy a kitartóm? Vett már ajándékot? A gordonkás átölelte hangszerét, hogy el ne süllyedjen a megaláztatástól. — Zenészsors — mondta a zongorista, aki megint boldog volt, mert azzal az ördöngös énekesnővel levelezést kezdett, és a levelezés minden vágyát kielégítette. A golyó pedig még jó darabideig állott a gordonkás szíve közepében, az úrnő napról napra feketébb lett, cigányosan villogott a szeme, mint a késpenge, de megtanult turbékolni. — Emlékszik, amikor először megcsókoltam? — kérdezgette, pedig az nem is volt olyan régen. A gordonkás még a korcsmázást is elmulasztotta ezen a napon, az erdőben 18
