Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
I I rok Világszövetségének felkérésére történt külföldi vendégszereplések emlékeit tartalmazza. Koncert a párizsi magyarok előtt, a híres Salle Pleyel-ben, az amerikai turnén készült fotók, programfüzetek — mindenre pontosan emlékszik, hol, mit énekelt, és a képeket nézegetve eldúdolja az ismert dallamokat. — Szeretek a külföldi magyarok előtt szerepelni, pedig nem könnyű összeállítani a műsort. Mindenki azt szeretné hallani, ami akkor volt „sláger”, amikor elhagyta az országot. De ugyanakkor már a kint született gyermekeit és barátait is magával hozza az előadásra, tehát régi magyar dalokat, ismert operaáriákat és musicaleket is szoktam énekelni, hogy ki-ki megtalálja a neki tetszőt. És persze mindig műsorra tűzöm egy-egy Bartók, Kodály művet és a mai magyarokét, hiszen nem állt meg az idő. — Sosem gondolt arra, hogy véglegesen külföldön próbáljon szerencsét? — Hazudnék, ha tagadnám. És jó néhány lehetőség is kínálkozott. Az első férjem magyar származású amerikai brácsás volt, jár-5 tam is a családjánál Amerikában. De engem nem vonzott az a világ. Láttam egy Rigolettó-előadást az agyonreklámozott Metropolitan Operában, ami csapnivalóan rossz volt. Lehet, hogy hihetetlen, de ez erőt adott nekem. A mostani férjem osztrák származású, élhetnék Bécsben is, mégis ezt a budai házat választottam. Megmagyarázhatatlan kötelékek ezek. Én nagyon mélyen átélek mindent. Amikor Amerikában vendégszerepeltünk, Berek Kati a maga szuggesztív hangján idézte ezt a Petőfi-sort: ,,.. . hol vagytok ti régi játszótársak, belőletek csak egyet is lássak.”, együtt sírtam a hallgatósággal, percekig nem tudtam kilépni a függöny elé. Meg lehet ezt magyarázni? LINTNER SÁNDOR 1. Az Éj királynője szerepében FOTÓ: MEZEY BÉLA 2. Cole Porier musicaljében 3. Arckép Lehoczky Éva aláírásával 4. Horváth Józseffel a párizsi magyarok előtt a Salle Pleyel-ben. A zongoránál: Katona Ágnes FOTÓ: GABOR VIKTOR 5. Lammermoori Lucia FOTÓ: MTI A FÜGGÖNY ÚJRA FÖLMEGY Ez volt a címe egy, a pesti közönség számára jelentős esemény televíziós közvetítésének. A függöny ugyanis újra fölment, december közepén, mintegy karácsonyi ajándékul a rekonstrukció miatt immár hosszú ideje elnémult Katona József Színházban. De jelentős eseménnyé vált az újra szétnyíló függöny pillanata egy évtizedek óta Londonban élő magyar művésznő, Fényes Alice számára is. A dolog úgy történt, hogy a televízióban elhatározták: az újra-megnyitás eseményét még ünnepibbé teszik azzal, hogy meghívják a régebben Belvárosi Színház néven működő intézmény egykori tagjait, azokat a ma is játszó, ismert, közkedvelt művészeket, akik részesei voltak a színház múltjának. A színház újjáéledése, első előadása estéjén ott volt a tv-kamera előtt a pesti közönség sok szeretett, kedves színművésze: Gobbi Hilda, Lukács Margit, Töröcsik Mari, Turay Ida, Kállai Ferenc, Kálmán György, Major Tamás, Páger Antal, Ungvári László. Mindegyiküket néhány nagy szerep-emlék fűzte az egykori Belvárosi Színházhoz. De jelen volt még valaki, aki nem ilyen egyértelműen tartozik a felsoroltak társaságába, ez alkalommal a helye mégis köztük volt. Tér és idő távolsága, országhatárok és harminc év nem pusztíthatja el a művészben az alapadottságát: hogy művész. Ezért illeszkedett Fényes Alice magától értetődően egykori társai körébe, jóllehet több mint három évtizede él Londonban. Azóta nemegyszer szerepelt a Magyar Hírek hasábjain; de színpadon — egyetlen egyszer sem. Egyszerű hazalátogatóként jött férjével újra meg újra Budapestre, hogy felkeresse rokonait, végigjárja a pesti utcákat, és nem múló szenvedélyes érdeklődéssel jelenjen meg esténként a pesti színházakban — persze a nézőtéren. Amikor férjével külföldön új életet kezdett, s kivált amikor Tony fia megszületett, a maga csöndes és szerény módján eldöntötte: lemond valamiről, ami élete szerves része volt. Sokat beszélgettünk erről korábbi látogatásai alkalmával, s ilyenkor csöppnyi sóhajjal mondogatta: — A sorsom így alakult, elégedett vagyok. Ha valamit mégis sajnálok: fiam számára csupán legenda, hogy az édesanyja valaha Júliát játszott. Mert Júlia volt, ott a Belvárosi Színház színpadán, ahol harminc év múltán találkozott az egykori Rómeóval, Kállai Ferenccel, s többi színésztársával. Valamennyien baráti légkörben idézték fel emlékeiket. Beszéltek azokról, akik eltávoztak mindenféle színpadról már: Básti Lajosról, Rajz Jánosról, Makláryról. De persze elhangzott jó néhány régi előadáshoz fűződő, közösen átélt, mulatságos történet is. Kállai Ferenc — aki azóta a magyar színházművészet kiemelkedő alakjává nőtt — elmondta: számára többszörösen felejthetetlen az a bizonyos Rómeói-szerep. Ifjú színinövendékként ugyanis szerelmes volt — nemcsak a színpadon, a valóságban is — a finom és gyöngéd szépségű Fényes Alice-ba. — Tudott erről Alice-ka? — kérdezte a riporter, Vitray Tamás. Fényes Alice nem tudott róla. De Kálmán György, aki akkor kezdő színészként Páris apródját játszotta, bólogatott: — Én tudtam róla. A kulisszák mögül láttam a sírbolt-jelenetet, s ahogyan Rómeó a halott Júliára nézett.. . igen, az a Rómeó valóban szerette Júliát. Ekkor megszólalt Fényes Alice is. — Férjemmel külföldön tartózkodtunk, amikor Bárdos Arthur igazgató felhívott telefonon. Azt mondta, Rómeó és Júlia előadására készülnek. Rómeó szerepét egy nagyon tehetséges fiatal színész fogja játszani. De a próbákon kiderült, hogy Júlia megválasztásában tévedett. Kér, hogy azonnal utazzam Pestre. Hazajöttem. Hogy ki volt az a fiatal színész, aki Rómeót játszotta? Kállai Ferenc. O akkor indult el nagyszerű pályáján. Én akkor, azzal a szereppel búcsúztam. — S mély megindultsággal a hangjában hozzátette még: — Nekem csak köszönnivalóm van, hogy most itt lehetek. Miként történt, hogy ott lehetett? Amikor a televízió úgy döntött, hogy meghívja erre a műsorra Kállai egykori partnerét, Fényes Alice-t, Vitray Tamás egy sportközvetítés okán Londonban járt. Személyesen kérte fel a művésznőt erre a „szerepre”, mely Fényes Alice-nak igazi szereplést jelentett. Minden idegszálával átélte, hogy íme, az ő szeretett pesti színházába mint el nem felejtett, megbecsült művész lépett be, körülvették színésztársai, és — ha csak a riporter kérdéseire is — sok milliós magyar közönség előtt megszólalhatott. És ráadásul Tony fia, aki csak hallott róla, hogy a mama nagy művésznő volt, repülőgépre ült, s Pestre jött arra az estére. De azért történt egy s más, drámába, meg vígjátékba illő fordulat. Alice pogygyásza elveszett, így útiruhájában ült a kamera előtt. A hóviharos időjárásban Tony gépe késéssel szállt le Ferihegyen, s végül Tony nem láthatta a tv-adást. De látta a mamát, aki a művész átszellemültségével tért meg a színházból a szállodába, s aki nem restellte elmondani, hogy lámpaláza volt. És mintha ez a poggyászelvesztés valamiféle jelkép lett volna. Az alkalmi toalettekbe öltözött kollegák közt ő egyszerű utcai ruhájában a sok éve szerepkört változtatott feleség volt és anya, de amikor megszólalt, szemében újra fölcsillant a színház minden kínja és öröme. Amíg arcát figyeltem a képernyőn, ez a két sor jutott eszembe a Shakespeare-mű harmadik felvonásának ötödik jelenetéből, amikor a két szerelmesnek el kell válnia: „Jaj mennyi-mennyi év lesz vállamon, Míg Rómeómat újra láthatom.. .” Nos, Fényes Alice sok év múltán újra láthatta Rómeóját, szerelmét, a színházat. S mi is láthattuk őt. Örültünk neki. SOÖS MAGDA 21
