Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
Történelmünk képekben 52. H KIEGVEZÉS-1867 Az 1848-as forradalmak elbuktak Közép-Európában, de a folyamat feltartóztathatatlanul haladt előre. Az 1860-as évtized elején két felismerés kezdett derengeni: a minden haladást eltorlaszoló abszolutizmus is, de forradalmi megdöntése is lehetetlen. A reális megoldást a két véglet közti sávon kell keresni. Ezt tanúsította Olaszország, majd Németország felülről, dinasztikus vezetéssel való egyesítése, s főként az 1863. évi lengyel felkelés kíméletlen cári letiprása, amelynél a liberális Európa könnyezve és tétlenül statisztált. A változtatás kényszerét Bécsben is érezték, de sem a birodalom nyugati felében bevezetett félalkotmányosság, sem a „megbízható” nemzetiségek megnyerésére tett suta tánclépések nem hoztak eredményt. Ausztria nemzetközileg elszigetelődött, hitele, pénzügyei szétzilálódtak. S e negyedalkotmányosságba sehogyan sem lehetett belegyömöszölni Magyarországot, az ellenálló „tartományt”. Lassacskán a bécsi politikai körökben is meggyökerezett az a gondolat, hogy ki kell egyezni, mert különben tönkremegy a birodalom. Érlelődött a kiegyezési készség a magyar vezető réteg, a birtokos osztály és a polgárság körében is. Ott volt előttük a gyászos memento: Lengyelország, és a német egyesítés fenyegető esélye, hogy a Bismarck kancellár által, porosz módon egyesített Németország elnyelheti a Monarchia nyugati felét. A német „kelet felé nyomulás” és a „pánszlávizmus”, a cári nyugati terjeszkedés malomkövei közti felőrlődés veszélyét jól látták a kor jeles politikusai. Deák és hívei úgy vélték, hogy a Habsburgbirodaímat az adott körülmények között megdönteni nemcsak lehetetlen, de nem is kívánatos. Jobb megmaradni egy alkotmányos Monarchia keretében, kiegyezve az uralkodóval, mint az önállóságra gyengén, áldozatául esni a két terjeszkedő nagyhatalomnak. A hatalmi előzményekből gyökeresen más következtetésre jutott a torinói számkivetésben élő Kossuth. Nem a nagyhatalmakkal, nem a Habsburgokkal kell kiegyeznie a magyarságnak, hanem a szomszédos kis népekkel. Ez a szép terv akkortájt megvalósítha- 1 tatlan volt. Nemcsak a nagyhatalmak ellenezték, hanem az érdé- 2 keltek, a román és a szerb vezető körök sem fogadták egyetértéssél, és a magyar közvélemény — még Kossuth híveinek — nagy része is idegenkedve elutasította. Időközben a gazdasági helyzet, a vasútépítéssel megnyíló piaci lehetőségek, a nagy európai konjunktúrában való részesedés vágya is konszolidációra, tehát egyezkedésre sarkallta a vezető réteget. Erre hajlította őket a Bécs és a nemzetiségek közti megegyezés néhány mozzanata, így az erdélyi románok megnyerése is. A Deák körül tömörülő párt örömmel fogadta az osztrák liberális képviselők, majd az udvar részéről kiinduló egyezkedési kezdeményeket. Deák a több hónapon át tartó titkos tárgyalásokon megfogalmazta, majd alkalmas pillanatban, az 1865 húsvétján megjelent nevezetes cikkében a nyilvánosság előtt is ismertette a kiegyezés feltételeit. Az ország területi egységének és az 1848-as törvényeknek a helyreállítása. 12
