Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

• za nyár is ilyen telt kalászú, tömött ge- A rezdű volt, mint az idei. Fára almát, toil kére szőlőt aggatni se lehetett volna M & többet.

— No, gyerekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! — veregette meg Péter-Pálkor az édesapám a vállamat.

— Lesz ám még aranygombos kislajbi is. Ezüsttől futtatott, aranytól szalajtatott.

Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze, nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. (Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett az ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Holló koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból való betűket, és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyargott a mellén. De a nagyoknak sosincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat, s aggóskodva csóválta meg a fejét:

— Mi lesz belőled, édes fiam, ha még első gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sose érik meg?

No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem, és kijelentettem neki, hogy ha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom fel a vérét. (Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.) A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában, és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt.

— Rá se hallgass, kisfiam — nézett be az anyám a konyháról —, apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsönadsz nekem, abból diófa keresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben a nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abből veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?

Hát hogyne lett volna jó! Az apám csakúgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett a kezében tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.

Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is. Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István-Móra Ferenc

(1879-1934)

Az Ének a búzamezőkről és Az aranykoporsó szerzője, a húszas-harmincas évek talán legolvasottabb, legnépszerűbb vidéken élő magyar írója Kiskunfélegyházán született; apja elszegényedett szűcsmester volt, édesanyja pedig kenyérsütő asszony. A küzdelmes szegénység, a „Földhözragadt Jánosok" és „Földnélküli Jánosok" mindennapjainak nehéz körülményei között végezte iskoláit, s már gimnazistaként megmutatkozott - az iskolában is, és a Félegyházi Hírlap hasábjain nyomdafestéket kapott első írásaiban is - fényes tehetsége.

A budapesti egyetemen középiskolai tanárnak készült. 1902-ben a nagy múltú Szegedi Napló munkatársa lett, 1913-tól pedig főszerkesztője. Itt ismerkedett meg Tömörkény Istvánnal, akinek szerepe volt abban is, hogy kinevezzék a Somogyi József Könyvtárhoz könyvtárosnak. Tömörkény tragikus hirtelenségű halála után, 1917-től a könyvtár és a múzeum igazgatójaként sokirányú írói tevékenysége mellett, jelentős régészeti kutatásokat, feltáró ásatásokat is irányított. Három évtizedes könyvtári tevékenysége írói egyéniségére is ösztönző, gazdagító hatással volt; ezért írhatta róla Kosztolányi, hogy „ez a nagyon szerény, de nagyon önérzetes író... úgy beszél, mint a tápéi paraszt, de valójában szenvedélyes könyvbújó, talán az utolsó polihisztor". Felvilágosult demokrata és humanista világszemléletének, írói, erkölcsi bátorságának szép dokumentuma, hogy az első világháború éveiben az ő irányítása alatt működő Szegedi Napló volt az egyetlen hírlap az országban, amely nem szolgálta a háborús propagandát. Juhász Gyula is közvetlen baráti köréhez tartozott; együtt vettek részt Szeged forradalmi mozgalmaiban a háború végén. A Szegedi Napló megszűnése után a Délmagyarországban, s főként a magyar szabadkőművesség budapesti napilapjában, a Világban, majd a Magyar Hírlapban jelentek meg cikkei, tárcái, novellái. Elbeszéléseinek túlnyomó részében megvesztegető közvetlenséggel, első személyben megszólaló, önéletrajzi ihletésű író, s a magyar próza több évszázados műfajának: a finom iróniával átmeg átszőtt anekdotának és adomának a 20. századi mestere. „Sose láttam fél szivar nélkül.

És sose láttam humor nélkül - írta róla nekrológjában Móricz Zsigmond. - Ez volt az ő nagy tartalma szóban és írásban, a humor. Éspedig az a magyar humor, ami az alföldi magyar ember legsajátabb tulajdona. Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tálalta ki.”

D. M.

Szeptemberi

emlék

nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab űrbe condita, innen számítunk mindent.

A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe, segítettem én is, s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a keze fejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam. Csak most sejtettem meg, hogy itt valami

nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elején tudtam meg. „A fehér kezek napján.'’

Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha a gyerekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg még a tekintetes uraktól se.

No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós, nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.

— No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskóban — ütögette meg a léniával az ijedtfehér arcomat.

Az édesanyám kora szerint lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonöt esztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág-színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből.

— Mivel tartozók, tekintetes tanár úr? — csomózta ki a kendő sarkát.

— Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.

Olyan lett a barackvirágarc, mint a meggyfavirág.

— Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár.

— Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell — nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papirost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen aszszonyok!

Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét.

— Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mink bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minekünk.

Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét, és lesütötte a fejét.

— Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról.

A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítlábpapucsban jár? A Dobos bakteri ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.

Bizony ránk harangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat se ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük.

Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jókedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett.

— Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van!

— Van. Két lánc. Egy lánc belüle egészen puszta föld.

A bicebóca ember most már ordított.

— Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nekik! Bitangok! Csalók!

Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét.

18