Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
Szerintem fantasztikus az a tény, amelyet most néhány szóban leírok: Bartók A csodálatos mandarinjának — új koreográfiával — Mexikóban volt az ősbemutatója. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez mindenképp rendkívüli eset, és — bár 1926-ban az első ősbemutató sem itthon volt, hanem Kölnben —, mégis a maga nemében különös és páratlan, hogy a Bartók-mű új színpadi változatát a Magyar Állami Operaház művészeinek előadásában elsőként Mexikóban látta a közönség. Miért alakult így? A Bartók-centenáriumra itthon új rendezésben került színre a Kékszakállú, és ugyancsak új Seregi-féle koreográfiával A fából faragott királyfi. A triptichon harmadik darabjával a 100. évfordulón a Harangozó Gyula-féle, már klasszikus koreográfiával tisztelgett színházunk Bartók előtt. De közben Seregi elkészült az „új” Mandarinnal, és a nézők ezt az új megfogalmazást ismerhették meg a guanajuatói fesztiválon. Olyan szerencsém volt, hogy a balettegyüttes elutazása előtt láttam az utolsó zárt körű házi főpróbát. Döbbenetes a Mandarin zenéje, döbbenetes mozgásbeli megfelelője is. Az új tánckompozíció emberség és embertelenség küzdelmét a végsőkig, már-már az elviselhetetlenségig fokozza. Hogyan sikerült Sereginek ezt a fájdalmasan felrázó hatást elérnie? Azt valljuk, hogy az új alkotások ráépülnek legértékesebb hagyományainkra. Mi az, amit ez a mű megőriz és továbbvisz a Harangozóféle változatból? Miben tér el tőle? Vannak eleve adott tényezők, a három csavargó, a három felcsábított férfi, a Lány, meg a Mandarin, s kettőjük szimbolikussá növekvő kapcsolata: magatartásuk bizonyos értelemben megszabott. Mégis, mi az új, variációs többlet, amit Seregi hozzáadott a Lengyel Menyhért— Bartók—Harangozó figurákhoz? Jóllehet e kérdések rendkívül izgattak, mégis az ősbemutató élményei, a mexikói vendégszereplés volt beszélgetésünk fő témája. Hogyan is volt hát? — Táncművészeink gyakran szerepelnek külföldön — mondja Seregi László —, de Operaházunk történetében első ízben utazott tengerentúlra a balettegyüttes, és e távoli bemutatkozás földrajzilag a legnehezebb helyszínen történt. Már a hosszú utazás sem kedvez a táncosok kondíciójának, hiszen közismert, hogy egy harmincórás repülőúton megdagad az emberek lába. És ahová megérkeztünk — háromezer méterre fekszik a tengerszint felett, pár napos akklimatizálódásra van szüksége minden európainak, kivált, ha a fizikumával kíván teljesítményt élérni, mint mondjuk««* a sportolóknak. De még jobban vonatkozik ez a táncosokra, hiszen nekik nem csak fizikai szereplést, hanem magas fokú művészi produkciót kellett nyújtaniuk. Nos, ilyen körülmények között esett át balettegyüttesünk a tűzkeresztségen a Mexikóvárostól háromszáz kilométerre fekvő Guanajuato nevű kis városban, ahol Cervantesről nevezték el, s rendezik meg minden évben a művészeti fesztivált. A Cervantino-fesztiválon mindig rangos együttesek és világhírű művészek lépnek fel. Idén a New York-i Filharmonikusok, a Bécsi Filharmonikusok, a Comédie Franjaise társulata, a Stuttgarti Balett s más hires együttesek társaságában mutatták be a Magyar Állami Operaház Bartók-műsorát, s ott gördült föl első ízben a függöny az „új” Mandarin előtt. — Ismerték-e Mexikóban a régit, és tudták-e, hogy új változatot látnak? — Igen, hiszen ahol felléptünk, az a művészetek városa, s Bartókot jól ismerik. Guanajuatóban és Mexikóvárosban — mert ott is felléptünk —, megírta a sajtó, hogy egy távoli ország művészei ősbemutatóval tisztelték meg a Cervantino-fesztivált. A hangulat már a Kékszakállúnál lelkes volt, hosszasan ünnepelték Melis Györgyöt és Mészöly Katalint. A fából faragott királyfi is nagy sikert aratott. A Mandarin után pillanatokig néma csönd volt a nézőtéren. Aztán hirtelen elemi erővel robbant ki a taps, felállva, elragadtatott kiáltásokkal köszöntötték a művet, a művészeket. — Persze — folytatja Seregi László —, egy ilyen vendégszereplés lámpalázán túl, mindannyiunk számára aggodalmat, s izgalmat jelentett a technikai állóképesség. A főszereplők produkciója különlegesen megterhelő és — a már említett légköri viszonyok miatt — a táncosoknál netán fellépő légszomj esetére, a kulisszák mögött oxigénpalackok álltak készenlétben. — És valóban igénybe kellett venni? — Bizony, nem is egyszer sor került rá. De művészeink a nehéz körülmények közt is helytálltak. A fából faragott királyfiban Metzger Márta, Keveházy Gábor és ifjabb Harangozó Gyula, a Mandarinban Pongor Ildikó — a Lány alakítója — és a Mandarin — Dózsa Imre — aratott hatalmas sikert. — Természetesen még lenne sok mondani- és mesélnivaló. Gyönyörű ez az ország, fantasztikus tájakkal, lélegzetelállító ősi kultúrával. De ha megkérdeznék, mi volt ottlétünk legnagyobb meglepetése, azt feleném: a xalapai szimfonikus zenekar. Érthető aggodalommal gondoltunk rá, milyen színvonalon tolmácsolja egy mexikói zenekar az előadás fundamentumát képező Bartók-zenét. A három mű két karmestere — Lukács Miklós és Sándor János —, előre kiutazott, hogy a zenekart betanítsa, s próbákat tartson. Nos, Xalapa város szimfonikus zenekarának —, amely végigkísérte egész mexikói vendégszereplésünket — nagy része volt a sikerben, és csak hálával gondolhatunk rájuk. Nyilván megértették, átérezték ugyanazt az erőt, amely bennem is munkálkodott az új Mandarin megalkotásakor: ez taktusról taktusra követendő, lélekrázóan szuggesztív zene, emberi vágyról, szerelemről, egy kegyetlen világban a boldogság kereséséről életen és halálon át, amely gyötrelmeiben végül is az emberség, a beteljesülés diadala. A beszélgetés befejeztével úgy érzem, ami a fantasztikus utazásban, s az új Csodálatos Mandarin fogadtatásában nem volt csodálatos: nos, az a tény, hogy Bartók zenéje mindenütt a világon hazatalál-SOÓS MAGDA FOTÓ: MEZEY BÉLA Képeink a guanajuatói ősbemutatón készültek, A Lány és a Mandarin szerepét Pongor Ildikó és Dózsa Imre, a további szerepeket Sebestyén Katalin, Janács Evelyn, Gulácsi Ágnes, Hevesi Imre, Nagy Zoltán és Sterbinszky László táncolta 41
