Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-21 / 4. szám
Hogy a név milyen sorsszerű lehet, azt jól példázza Csokonai költőbarátjának. Földi János orvos-írónak családi krónikája. A tudós író felesége gyermeket várt, s éppen Csokonai egyik szép versének hatására elhatározta, hogy a nyíló tavaszi rózsabimbóról Rozália-nak, Rózsiké-nak fogja nevezni. Szépen bele is hímezte a babakelengye darabjaiba az R betűket, amikor megérkezett a várva várt jövevény: kislány helyett — fiú! Hogy a kelengyébe varrt R betűk se menjenek kárba egészen, az újszülöttet RafaeZ-nak keresztelték a Biblia alapján. Csakhogy ez a név az alföldi kis községben olyan ritkaság számba ment, hogy — amint Földi János életirója följegyezte — „nevét, amelyért sokszor csúfolódást kellett elszenvednie, Márton-ra változtatta”. A névadás ma sem könnyű dolog. A nagy szegedi író, Móra Ferenc jegyezte föl unokájának, a „Vadember”-nek érkezéséről: „Igen, de most már mi legyen a neve ennek a szemfénynek? Én mindjárt azt kérdeztem, mért ne lehetne Szemfény? Nagy hallgatás támadt, s éreztem, hogy indítványom megbukott, mert pogánynak találtatott.” Pedig az ősi időkben valahogy ilyesformán, legalábbis hasonló módon ment a nevek kiválasztása — hogy ne mondjuk kitalálása. Az új-zélandi őslakosok, a maorik fogják az újszülöttet, a vízparton a hullámba mártott lombbal meghintik, közben a varázsló sorolja az ősök nevét, s amelyiknél a csecsemő eltüsszenti magát, azt a nevet kapja. Más népeknél is divatozik még ez a véletlenre bízott névadás, a körülményekhez képest megváltozott formában. Mario Pei, a neves nyelvész jegyezte föl. hogy Nyasszaföldön. egy törzs azt a különös szokást honosította meg, hogy egy véletlenül odajutott könyvkatalógusból választotta ki a neveket. A főnökük így a hangzatos Oxford University Press (Oxfordi Egyetemi Nyomda) nevet viselte. De hogy közelebbi példát említsünk a véletlenre bízott ősi névadásból: a rokon cseremisz népnél a sámán karjára veszi a csecsemőt, ringatja, hintázza, s közben neveket mond. s amelyiknél a gyermek a sírást abbahagyja, az lesz a neki való név. Máshol a sámán acéllal s kovával tüzet csihol, s amelyik név kimondásánál tüzet fog a tapló, azt a nevet kapja az újszülött. A török nemzetiségű kalmüköknél meg a boldog apa kilép a sátor elé. s ami tárgyat vagy jelenséget először megpillant, annak a nevét ruházza gyermekére, vagy a sátorba először belépő személy nevét kapja az újszülött. S ez már közelebbről érdekel bennünket, mert ilyesformán történt őseink névadása is. A hét vezér egyike, Tas (neve törökül azt jelenti: „kő”, s pontos megfelelője a régi magyar Keve), Ajtony (törökül azt jelenti: „arany”) s Bors (a fűszernövény nevéből) vezér meg Árpád (az árpa növénynévből) kaphatta nevét. Máskor meg „csúnya” nevet adnak a török népek az újszülöttnek (pl. Palcsük — „piszok”), hogy a rossz szellemek ne vágyakozzanak rá, elmenjen a kedvük tőle. Erre is van példa őseinknél: XII. századi okleveleinkből ismerjük a Numwog (= Nem vagy, azaz: „nincs”), a Numel (— Nem él) nevet, amelyek a rossz, rontó szellemek becsapását, félrevezetését célozták: valakivel, aki nincs, aki nem él, nem érdemes foglalkozni, kár rá pazarolni az időt. Ennek ellentéte a Levente (eredetibb alakjában Leventa), amely a lenni igéből származik, s szó szerint azt jelenti: „levő, létező”. A régi időből még ilyen típusú neveket ismerünk : Ákos („fehér sólyom”), Csongor (..vadászmadár”) a törzs totemállatáról, Gyula, Géza régi — török eredetű — méltóságnevekből, Előd („első szülött”), Ond („tizedik”, a „tíz” jelentésű török on szóból), Lehel (a kürtfúvással kapcsolatos lehel igéből), Botorad (a „buzogány” jelentésű bot-hói stb.). A nőknél ilyen régi neveket találunk Emese (szó szerint azt jelenti „anyácska”), Lehel, Bot ond, Emese, Tünde A KERESZTNEVEKRŐL Nomen est omen - „a név végzet” - mondja a latin szállóige, s bizony ezt gyakran érezzük saját tapasztalatból is. Ezért okoz különös gondot: milyen nevet is adjunk születendő gyermekünknek - kivált egy idegen nyelvű, névszokású országban. Genuruch (=Gyönyörű), Gyung (== Gyöngy), Bybur (= Bíbor), Tykur (= Tükör). Később volt, aki a Szép, a Drága, az Aranka, a Játék, a Szerető nevet kapta, és sokan kaptak virágneveket: Rózsa, Liliom, Viola. De akadt olyan is, akinek a Gyenge, a Hitvánd, a Csúnya vagy a Tupa név jutott. A kereszténység fölvételével aztán nagy fordulat következett be a névadásban: a régi pogánykori nevek helyébe a keresztény vértanúk héber, görög, latin eredetű nevei s a bibliai nevek léptek (amilyen például a Mária, Magdolna, Katalin, Beatrix, József, János, Péter, Pál, Ágoston stb.), kiegészülve német (Gellért, Hedvig, Kunigunda), szláv (László, Vladiszláv, Kazimir, Olga stb.) nevekkel. Ekkor vált szokássá, hogy valamely szent, „védőszent” nevét kapta a keresztségben az újszülött, s egyszerűség okából éppen azét, akinek a nevét a kalendárium a születése napján mutatta. A XIV—XV. század újabb fordulatot hozott a magyar névhasználatban: az eddig egyelemű (egyetlen szóból álló) nevek helyébe a mai kételemű nevek léptek, ahol a kettős név első tagja, az ún. vezetéknév vagy a szülőre (apára) utalt (pl. Istvánffy, Ferenczi, Péterfia stb.), vagy a foglalkozásra (pl. Takács, Szíjjártó, Kovács stb.), vagy valamilyen tulajdonságra (Sánta, Fekete, Jámbor, Vitéz stb.). nemzetiségre (Németh, Olasz, Tóth stb.) s talán a legtöbb a származás helyére (Egri, Debreceni, Mohai, Sárosi stb.). A névadásban azután még egy fontos korszak következett: akárcsak egész nyelvünket, személyneveinket sem hagyta érintetlenül a nyelvújítás nagy hulláma. Ekkor indult meg nemzeti felbuzdulásból az idegen eredetű nevek „megmagyarosítása”, pontosabban magyarra fordítása; az „állhatatos, szilárd” jelentésű latin eredetű Konstantin magyar megfelelőjeként így született meg a Szilárd, a Victor magyar párjaként a ma is közkedvelt Győző, a Fridrik magyarosabb tükörképeként a Frigyes. Íróink, költőink ekkor kezdték tudatosan felújítani feledésbe ment régi személyneveinket (Zoltán, Csongor, Buda, Csaba), vagy újakat alkottak, amelyek máig is megmaradtak. A szegedi Dugonics András, a korszak lelkes magyarítója ekkor alkotta meg népszerű ál Árpád-kori regényében az Attila (Etele) női párját, az Etelká-t s a Jolánká-1 (amely Jóleán formában a régi nyelvben is előfordult). Vörösmarty Mihály egész sereg szép női nevet alkotott, amilyen a Tündér-bői rövidített Tünde (ma egyik legnépszerűbb női nevünk: a közelmúltban 1558-an kapták egy év leforgása alatt), a Csillag főnévből s a csillog igéből alkotott Csilla (ezt is több mint ezren kapták 1967-ben) vagy a Hajna, amelyet a hajnal szóból rövidített nagy költőnk. (Érdekes módon ezt a szép nevet csak egyetlen gyermek kapta a jelzett évben, míg párját, a Hajnalkáéi több mint 500-an. [A Hajnalka voltaképpen a „hajnal” jelentésű görög Aurora megfelelője, a múlt század elején alkották meg nyelvújítóink.]) Vörösmarty alkotta meg az Enikő-1 is a mondái Eneh nevéből, aki a csodaszarvast üldöző Hunor és Magyar anyja volt. Arany Jánosnál még így fordul elő a neve: Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek. Ez az Enéh név a „szarvastehén” jelentésű ünő szavunkkal azonos, s voltaképpen totemisztikus eredetű: a szarvas is ősi törzsi jelvényeink, totemállataink közé tartozott. A ma divatos Dalma nevet szintén Vörösmarty nyelvteremtő géniusza alkotta meg, mégpedig a dal szóból, s eredetileg férfinévként használta Zalán futása című hőskölteményében. Petőfi ennek alapján használta egy időben saját írói álneveként; női névként első ízben Petőfi költőtársa, Vajda Péter alkalmazta Attila halála című elbeszélő költeményében, majd Jókai Mór is női hőseire ruházta a dallamos csengésű nevet. Nagy mesemondónk maga is divatba hozott egy máig kedvelt női nevet: az Aranyember bájos hősnője által viselt Timeá-t, amelyet az író föltehetőleg a görög Eftimea alapján alkotott meg. A divatos Imola nevet is Jókai alkotta meg Bálványosvár című regényében. Hogy honnét vette? A régi magyar nyelvben az imolafű vizes, lápos talajon élő növényt jelentett. Bizonyára a hangzása tetszett meg nagy regényírónknak. „Ó, az i kelletne, ó, az I dallama” — írta Kosztolányi Dezső a hasonló hangzású Iloné-ról. A dallamos — és divatos — Melinda név Katona József klasszikus drámájából, a Bánk bánból terjedt el. Voltaképpen D’Ussieux francia író adta 1775-ben megjelent elbeszélésében ezt a nevet a magyar nagyúr hitvesének, s végső soron innen került Katona József tollára. A Tünde, a Csilla, a Hajnalka, a Hajnal, a Dalma igazi költői csillogású nevek, méltó párjuk a Gyöngyvér, amelyet Arany János alkotott meg a Buda Halálában, így adván magyarázatát: „Régi pogány-magyar nőnevet alig-alig talál az ember. Én a váradi regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára akadni, hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő, mint nőnév. így lön szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér”. Ezeket a tartalmuknál az általuk kifejezett fogalom okán is költői, „szép” neveknek érezzük, tartjuk. Mert a jelentésnek — habár idővel gyakran el is homályosult — mindig nagy szerepe volt a névadásban, amely még az ősi névmágiában gyökerezik, abban a hitben, hogy szoros összefüggés van a név és viselője között: a név ereje, hatalma rászáll viselőjére. Az ősi magyar világban ezért adták a Bátor vagy a Vas, a Kurd („farkas”) nevet a fiúknak. Átvittebb formája a „névmágiá”-nak, mikor valamely híres ember nevét ruházzák az újszülöttre, abban a hitben s reményben, hogy majd hozzá hasonlóvá válik: a kuruc szabadságharc után így vált népszerűvé a vezérlő Fejedelem nevéről a Ferenc név, a szabadságharc idején s után a Lajos. (Jegyezzük meg zárójelben, hogy Kossuth-ot is használták keresztnévül az amerikaiak az Egyesült Államokban.) A jeles angol író, a Three Men in a Boat szerzőjének, Jerome K. Jerome-nak (1859— 1927) nevében pedig a K. a Komáromot védő híres magyar tábornok Klapka György nevének rövidítése: atyja a tábornok iránti tiszteletből adta fiának a Klapka keresztnevet. Tehát egy családnév lett keresztnévvé. De még gyakoribb a fordítottja, hogy keresztnév válik családnévvé (pl. Paál László) SZILAGYI FERENC 21
