Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-12-24 / 25-26. szám
Egy nagy magyar építész halálára lővárosának vonzása és a pécsi iskolatársak hívó szava hozta haza Breuer Marcelt, amikor a Magyar Építőművészek Szövetségében egy szűk körű összejövetelen találkozhattam vele. Zárkózott, kevés szavú ember volt. És nem is lehetett könnyű neki, vagy harmincöt év múltán, a keserves múlttal birkózva megnyílni. De ha az ember lelke kínlódott is, az építészé hamar kitárulkozott. Csöndes, ám izgalmas diskurzus indult a jelenlevő néhány építész között. Emlékezetből leginkább jellemzőként azt idézném föl, amit a franciaországi IBM-kutatóközpontról, illetve a Bayonne melletti bolygóvárosról mondott. Akkor még a prosperitás sajátos nehézségeivel küzdött a világ, elsősorban a munkaerőhiánnyal, nem különös tehát, hogy c\itt / / C e -í rs AtÄl , tr# * k’céíá fi w Újévit. 'TSt , **f*<*, tu»~. A^.kn ■U^, *&»■***•' ‘•‘Tí *" #£• « **■ ‘l ve — ezúttal a legjobb értelemben — hírverőérték legyen. Aki persze az elmondottakból arra a következtetésre jut, hogy manapság, amikor csak álmodozunk a prosperitásról, a munkanélküliség pedig világszerte növekszik, már kevéssé érdekes az építészet melengető szerepe — amely a leghumánusabb benne — az összetéveszti az építész dolgát egy reklámügynökéével. Aki pedig a tucatnyi posztmodem törekvésre sandítva azt hiszi: az új építészetnek befellegzett, előbbutóbb rádöbben majd, hogy az igazán korszakos modemek, köztük Breuer, éppen azzal szolgáltak rá hírükre és vitték győzelemre a modernséget, hogy képesek voltak maradandót alkotni. Megrendülve olvasom Major Máté emlékező sorait az Élet és Irodalomban és levelezésük utolsó szemelvényét: „ölel, még talán látlak is hamarosan, Lajkó.’' Breuer — ez a lassú elhatározások vége — már nem építhet sem Pécsett, sem másutt semmit. Amit létrehozott, természetesen így is óriási. De most végre jegyezzük meg jól a nevét: Breuer Marcel Lajos. Lajkó. BALOG JANOS az építész, amikor új munkahelyet tervezett ezernyi embernek korábbi lakóhelyétől távol, főleg azzal birkózott, miként tehetné azt különösen vonzóvá. Hogy az emberek hajlandók legyenek fölkerekedni és az új környezetben letelepedni. Breuerból folyt a szó. Emlékszem, milyen élvezettel taglalta azt a rendkívül sokrétű szociális, kulturális miliőt, azt a szórakozást, pihenést, sportot is messzemenően segítő természetes környezetet, amelyet föltétlenül meg kell teremtenie ahhoz, hogy az élet igazi élet legyen az új településen. Neki, mint az új építészet egyik legjobbjának nem esett nehezére az effajta gondolkodás, ha úgy tetszik, gondoskodás. A Bauhausból jött, ott tanult és tanított, a Bauhausból, amely minden rágalommal szemben nem csupán a technikaközpontúság, hanem az emberközpontúság huszadik századi nagy műhelye volt. Csupán a technika szeretete miatt — nem verték volna szét a nácik. Különös módon, éppen ez idő tájt, a hatvanas évék végén egy ritkán említett jeles Breuer-művet is megismerhettem. Európa és főleg Franciaország, amerikai működése ellenére is, sok megbízást adott neki, ezért is tartott fönn Párizsban is egy kisebb tervezőirodát. Ezúttal az Alpokról volt szó, egy komplett téli sportközpontról az addig érintetlen havasokban. Flaine lett a neve, nekem történetesen abban a szerencsében volt részem, hogy sízhettem ott, laktam egyik szállodájában, jártam üzleteiben, még a mozijában, is megnéztem egy filmet. Pompás együttes, noha akkor még épülőfélben volt. Ám mindenfajta ismertetőjében, prospektusában, hirdetésében az első közlendők közt volt olvasható, hogy mindaz, ami Flaine-ben megvalósult, „a világhírű Breuer Marcel alkotása”. Sem addig, sem azóta nem tapasztaltam, hogy az építész ne-1. Első saját háza az amerikai New Canaonban 2. Köszönő levele dísztoktori kinevezése alkalmából 3. A New York-i Whitney Museum a hatvanas évek közepén épült 4. Leghíresebb és legegyszerűbb csőszéke 1928-ból 5. Egy gimnázium Connecticutban az ötvenes évekből 42
