Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-12-24 / 25-26. szám

ILLYÉS GYULA

I

i!

\

\

FOTO: VÁMOS LÁSZLÓ

KODÁLY ZOLTÁN

1882—1967

Jövőre ünnepeljük születésének 100. évfordulóját

„Másfél századnyi gondolatfejlődés után a nemzet kezd ráeszmélni, hogy névtelen tömegeiben nemcsak hatalmas anyagi és erkölcsi erőtartalék rejlik, hanem, hogy éppen legsajátabb kulturális, művészi értékeinek is első-Í sorban a nép a letéteményese. Erre idő kellett ... A közönség nem ismerhette a népzenét, mert nem tárták elébe a maga igazi mivflNában. Selejtes gyűjtemények felismerhetetlenül rossz leírásaikkal árasztották el kezdettől fogva máig, és ijesztik el az érdeklődőt,

vagy ami még rosszabb: terjesztik az eltorzult alakot. Eredeti környezetében megismerni, keveseknek volt alkalma, mert művelt rétegünk a néptől vagy teljesen elszakadt, vagy idegen származásánál fogva nem is volt vele soha kapcsolata. Ehhez járul az, hogy a közönség zenében még nem tud annyira különbséget tenni jó és rossz közt, mint ahogy talán tud a népművészet többi ágában. A népdalhoz a legrövidebb út a zenei műveltségen át vezet.” (1937)

Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez

Föllendül azonnal a karmester-pálca s megzendül — nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megzendül ami van (ó s fiatal!) síri mező,

majtényi, mohácsi, muhi mező, anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző, ami volt hösvértől pirosült gyásztér, egri üszők és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok —

e zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj,

rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő,

az erő, az a gyökérmélyű erő, az a múlt-táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet.

Ezt, ezt kereste ő és ezt találta, kezében a pálca: vasvessző, mely a temetőt veri a marsallbot, ha szólnak ütegei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza ő, búval, de hittel is tele, ezzel jön ö,

a hangok s lelkek megváltó mestere.

Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanjon homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kéz-intésedre égre kelt a poklot-szenvedő; ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt —: családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis;

mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját valahol.

3