Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-28 / 24. szám
igen jellemzően képes kifejezni egy nemzet belső tartalmát, szellemiségét. S amikor a festő-riporter azt kérdezte tőle, honnan ered a kopjafamotívum újabb műveiben, gyerekkoráig nyúlt vissza az emlékezésben: „Az ember sohasem tudja megtagadni, honnan jött... Fehérvárcsurgón születtem, 1909 őszén. Szőlőben láttam meg a napvilágot, mustban mosdattak meg. Ez ma már, hogy világhírű szobrász vagyok, tán furcsán hat, de azt is el kell mondanom, hogy valamikor béresgyerek voltam... Első művem libaőrzés közben született. Fából farigcsáltam azokat a furcsa állatokat, melyeket akkoriban láttam egy, a falunkba elvetődő cirkuszban. A figurákat egymás fölé, egymás mögé helyeztem, úgy néztek ki, mint a kopjafák. Később derült ki, hogy a kopjafa, mint nemzeti jelenség, mennyire bennem marad ... Egy Gulyás Sándor nevű festő, aki festegette a csurgai tájat, meglátta az én dolgaimat. Eljött a szüléimhez, aztán együtt mentek el az uradalom gazdatisztjéhez. Arról beszéltek, hogy ezt a fiút tanítani kell, tehetséges. Így kerültem föl Fehérvárra, majd Budapestre, az Iparművészeti Főiskolára ...” 1930-ban kerül ki Németországba, 1933-ban letartóztatják, hathetes fogság után szökik meg, s jut el gyalogszerrel Rómába. A háború alatt partizánként harcol a fasizmus ellen. Rómában teljesedik ki művészete, s válik világszerte elismert és sokat foglalkoztatott mesterré. Milyen szemmel néz körül a szobrász a mai magyar tájon harmincévi távoliét után? —kérdezte tőle egy rádióinterjúban Czigány György. „Inkább az ember néz körül,' nem a szobrász — válaszolta —, s az ember, az bizony nagyon elérzékenyedett. Harminc év sok, az emlékek még többek. Kellemesen meglepett, hogy mindenre nagyon jól emlékszem, ismerem a budapesti utcákat, a csurgai utcákat... ha barátaimmal járjuk Budapestet, néha nekem kell megmondanom, merre kell fordulni...” Hogy a gyerekkori faragások, a csurgai és pesti utcák képe, a bartóki zene, a magyar népdalok útravalója miként táplálhatja egy római szobrász művészetét, arról Boldizsár Iván a következő szép sorokat írta: „Ügy szökkent virágba Amerigo Tot művészete, hogy megőrizte Tóth Imre gyökereit is: az olasz művészettörténet saját nagyjai között emlegeti, és külön kiemeli pannon ízeit. Mi pedig azért szeretjük és becsüljük egyre jobban, mert a magyar művészetet erjeszti az olasz szellem kovászával.” — b — FOTÓ: NOVOTTA FERENC ES GABOR VIKTOR Zongorától zongoráig Sándor György világhírű zongoraművész, pedagógus a budapesti Zeneakadémián Bartók Béla növendéke volt. Bartókkal, a művész amerikai évei alatt is, szoros kapcsolatban állt. A III. zongoraverseny és a Táncszvit világpremierje az ő nevéhez fűződik. Az Ann Arbor-i zenei egyetem professzora, s emellett rendszeresen tart mesterkurzusokat Mexikóban és Latin-Amerikában. Tanított a budapesti Bartók-szemináriumokon is. Bartók valamennyi zongoraművét lemezre játszotta, a centenárium alkalmából mind az öt világrészen vendégszerepei műveivel. Budapesten a nemzetközi Liszt-Bartók zongoraverseny zsűrijében üdvözölhettük, októberben pedig szólókoncertet adott a Zeneakadémián. — Hogy miért mosolygok mindig? Látja, észre sem veszem. De hát itt lépten-nyomon olyan kedves dolgok történnek az emberrel. Az imént éppen azt mondta valaki, hogy érdekes, milyen jól beszélek magyarul, csak egy kicsit másképpen, mint az itteniek. Szerintem, én éppen úgy beszélek, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt, amikor megtanultam beszélni. Csakhogy azóta a nyelv változott, nagyon sok új szó van, amikről én nem is tudok. De azért a magyar ma is az anyanyelvem. Avval születtem, együtt nőttünk föl, úgy gondolkodom, számolok, de az igazság az, hogy ma már csak egy magyarul is beszélő ember vagyok. A legkönnyebb a spanyol, bár angolul beszélek negyven éve. Gyermekkoromban megtanultam németül és franciául, aztán egy kis olaszt és portugált is felszed ugye, az ember, de azt nagyon sajnálom, hogy egyetlen szláv és egyetlen keleti nyelvet sem beszélek. Különösen most, hogy sokat járok Koreába, Japánba, Szingapúrba. Milyen jó lenne bírni a nyelvüket, hiszen óriási dolgok vannak ott e zenében. — Zene. Bármiről is kezdünk beszélni, mindig itt kötünk ki. — Még élesen emlékszem arra, amikor tizennyolc évesen fölhívtam Bartókot telefonon. Nagyon kedves volt, meghívott a Fillér utcai lakásába, és ott játszhattam neki. Elfogadott mindjárt tanítványának. Eredetileg én is — mint akkoriban minden tehetséges zongorista — Dohnányihoz fölvételiztem. De másfél évet kellett volna várni rá, ezért mentem Bartókhoz, így alakult, hogy kortársaim közül a világ legismertebb magyar zongoristái mind Dohnányinál tanultak, én meg boldog szerencsémnek tartom, hogy Bartókkal dolgozhattam négy évig. Nagyon nagy hatással volt rám, amit Bartók akár romantikus, akár barokk, vagy akármiféle más zenében csinálni tudott. — Az első turném Európában 1937—38-ban volt. Amerikában 1939-ben debütáltam a Carnegie Hallban. Akkor nyomban leszerződtettek egy dél-amerikai turnéra, és éppen Argentínában koncerFOTÓ: GESZTI ANNA teztem, amikor a háború kitört. Szó sem lehetett arról, hogy hazajöjjek. — Hogyan alakult további pályafutása? — 1941 óta élek az Amerikai Egyesült Államokban. A háború alatt két évig uniformisban voltam, s aztán kezdődött az élet, New Yorkban. Abban az időben sokat találkoztam Bartókkal. Együtt dolgoztunk a Táncszvittel is. Az volt az utolsó koncert, amelyen a mester részt vett, amikor 1945 tavaszán bemutattam ennek az eredetileg zenekarra írt műnek a zongoraátiratát. Később már nagyon beteg volt, csak a kórházban találkozhattunk. — Azután öt évet töltöttem Dallasban egy egyetemen, és onnan mentem Michiganbe, az Ann Arbor-i egyetemre. Több mint húsz évet töltöttem ott. Most váltam meg tőlük a tavasszal, mert már valóban nincs időm arra, hogy egy helyben üljek. Koncertezem. Olyan sok helyre hívtak és hívnak meg, hogy alig tudok eleget tenni mindennek. Most is Mexikóból érkeztem Budapestre, ahol hathetes mesterkurzust vezettem. Innen Columbiába utazom, aztán Görögország és utána Párizs, ahová a Nemzeti Konzervatórium hívott meg egy mesterkurzusra. — Nevét a világon mindenütt így írják: Sándor György. — Jókat mosolygok, mert alig tudják kiejteni. De én nem lettem George. Bár amerikai állampolgár vagyok, mégis például Dél-Amerikában így hirdetnek: magyar zongorista. Néha odateszik: magyar—amerikai. Tudja, van egy mondás Amerikában, amit nehéz magyarra fordítani. Valahogy így szól: Ha valaki úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy viselkedik és beszél, mint egy kacsa, akkor ő kacsa! — azaz, ha valaki magyarul beszél, magyar származású, és magyarul gondolkodik, azt magyarnak kell tekinteni, akár itt, akár külföldön él. Amerikában én idegen vagyok. Amit tanultam, s amit tudok a zenéről, azt itt tanultam. Az egész lényem a hazához köt, mert amit az ember magával visz, az mindennek az alapja. Benne van a viselkedésében, az életmódjában. Az Amerikában szerzett tapasztalataim, életem „második fele” pedig második természetemmé vált. — Hogy a magyar kultúrát terjesztem-e? A magyar kultúra nagyon karakteres, de az is állandóan változik. Szerintem a humanizmus sokkal fontosabb, mint bármilyen szociális, politikai vagy organizációs vonás, amivel általában azonosítanak nemzeteket. Ezek szerint én Amerikában nem mint magyar és nem mint amerikai élek, hanem mint humanista. Megpróbálom azt az életformát megtalálni, ami nekem megfelel, s amire bátran mondom és vállalom, hogy jó. A zenében ugyanezt teszem, a magam módján próbálom kifejezni. Terveim is változatlanok. Zongorázom, megyek egyik zongorától a másikig, és szerencsére sok van belőlük. Szeretnék százhúsz évig élni, s ha azt mondja, hogy fiatal vagyok, akkor még százhúsz évig szeretnék ilyen maradni. Ami Budapestet illeti? Az megmásíthatatlan, hogy,.több mint negyven éve elmentem, és ez azt jelenti, hogy már nem tartozom ide. De mint látogató, otthon érzem magam, és persze sok jó barátom van itt. No, és hát a publikum, az egyszerűen fantasztikus! VARSÁNYI ZSUZSA I 15
