Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
A z óra még csak hatot mutatott, de már sötétedett. — Tegnap ilyenkor világosabb volt — kapta föl a fejét az ikrek közül az egyik. — Az tegnap volt. — És tegnapelőtt még világosabb volt. — Sokkal világosabb. — Az tegnapelőtt volt. — Mi lesz akkor holnap? — Még sötétebb vagy még világosabb. — Most még sötétebb vagy még világosabb? — Vagy ugyanilyen sötét, mint most. — Ne törődjünk vele. Meglátjuk holnap. Most inkább gyújtsunk villanyt. — Ne gyújtsuk meg. Maradjunk sötétben, és olvassunk. — Sötétben? — Igen. — Még világosban se tudunk jól olvasni. — Én sötétben jobban tudok. — Olvassunk — mondta a harmadik. — De te olvass! Mi hallgatjuk. — Jó — mondta újra az első, és egy könyvet szedett le a polcról. Ahogy kinyitotta, a sötét szobában a lapok is sötétek voltak. — A mező — olvasta —, a mező zöld, a mező sárga, a mező fehér, a mezőn semmi fű sincs. A mezőn nyúl fut át, mert valami vadászik rá. Nem tudja, hogy ki az, mi az, mert nem nézhet hátra. Ha megáll és hátrafordul, utolérik, és akkor vége. A nyúl azért menekül a mezőn, mert menekülnie kell. A háta mögül hallja a hangokat, a hangok egyre közelednek, közelednek. És akkor egyszerre eléri az erdőt. Az erdőben fák vannak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok, sárga fák és sárga bokrok, fehér fák és fehér bokrok, csupasz fák és csupasz bokrok. De olyan sűrűn vannak a bokrok, hogy a nyulat már senki se láthatja. És akkor a nyúl megáll, akkor már végre megállhat és hátranézhet, és akkor látja, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána. Ezért gyáva a nyúl. Csak az oroszlán nem gyáva. A szobában még sötétebb lett, már csak körvonalakat lehetett látni: a görbületet a szekrény tetején és egy kicsit az ajtók fényéből, az asztal lekerekített sarkát, csak a sarkokat, mert a lábak lemerültek a feketeségbe: a székekből is csak a támla látszott, a kényelmetlen faragások, a felpattogzott bőrből minden elveszett. — Az oroszlán is gyáva — mondta a második. — Az oroszlán? — Az oroszlán. — Az oroszlán sose gyáva. — De az. Különben is most én olvasok. Elvette a könyvet, és továbblapozott. — Az oroszlán — olvasta —, az oroszlán futott a mezőn, a zöld mezőn, a sárga mezőn, a fehér mezőn, a semmi fű nincs mezőn, mert valaki vagy valami vadászott rá. Nem tudta, hogy ki az, mert nem nézhetett hátra, így futott, mert tudta, ha megáll és hátranéz, akkor utolérik, és vége .. . — Ez az én mesém volt! TARBAY EDE Olvassunk! — Csak hasonlít rá. Különben se a te meséd. Te csak olvastad. Én is olvasom. Láttad, hogy lapoztam, és más mesét olvasok. Tovább folytatta: — Az oroszlán menekült a mezőn, mert menekülnie kellett, mert a háta mögül hallotta a hangokat, és a hangok egyre közeledtek, közeledtek, és akkor egyszerre csak elérte végre az erdőt. Azt az erdőt, ahol fák voltak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok, sárga fák és sárga bokrok, fehér fák és fehér bokrok, csupasz fák és csupasz bokrok, de olyan sűrűn voltak a fák és a bokrok, hogy az oroszlánt már senki se láthatta. És akkor az oroszlán végre megállt, mert ott nyugodtan megállhatott és hátranézhetett, és akkor látta, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána. Ezért az oroszlán is gyáva. Csak az elefánt nem az. — Az elefánt is gyáva — szólalt meg a harmadik. A szobában már olyan sötét lett, hogy szinte semmi és senki se volt ott, csak maga a Sötétség. Mintha a téren is elfelejtettek volna lámpát gyújtani, és a szemközti házakban is ugyanolyan feledékeny emberek lettek volna, és az ég is elfeledkezett volna a csillagokról és a holdról. Ilyen sötétség még sohase volt. — Az elefánt? — kérdezte végre a második .— Az elefánt. — Az elefánt nem lehet gyáva. — Pedig gyáva. Olvastam róla egy mesét. — Hol? — Abban a könyvben, amit ti olvastatok. — Abban nincs olyan mese. — Nincs. — De van. Én olvastam. És ha akarjátok, felolvasom nektek is. — Nem akarjuk. — Nem. — Akkor is felolvasom! A könyv után nyúlt a sötétben, de nem találta meg. A másik kettő eldugta az asztal alá. Együtt fogták, hogy le ne essen. — Mért dugtátok el? — Mit? — A könyvet. — Nem dugtuk el. — Akkor ott volna az asztalon. — Ott is van. Mért dugtuk volna el? — Hogy ne tudjam a mesét felolvasni. Pedig az a vége, hogy az elefánt is fél, csak az apu nem. Elővették a könyvet az asztal alól, és odaadták neki. — Tessék, olvasd! A harmadik lapozott, és olvasni kezdett: — Menekülnie kellett az elefántnak, menekülni a zöld mezőn és a sárga mezőn, a fehér mezőn és a semmi fű nincs mezőn, mert valaki vadászott rá. Nem tudta, hogy ki vadászik rá, mert nem nézhetett hátra, ezért aztán futott, csak futott, mert tudta, ha megáll és hátranéz, akkor utolérik, és vége. Elhallgatott, de a másik kettő rászólt: — Folytasd! Folytatta: — Az elefánt menekült a mezőn, mert menekülnie kellett, mert a háta mögül hallotta a hangokat, és a hangok egyre közeledtek, és akkor egyszerre végre elérte az erdőt. Azt az erdőt, ahol fák voltak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok, sárga fák és sárga bokrok, fehér fák és fehér bokrok, csupasz fák és csupasz bokrok, de olyan sűrűn álltak a fák és a bokrok, hogy az elefántot senki sem láthatta. Akkor végre megállt az elefánt, és nyugodtan hátranézett. így tudta meg, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána. Üjra elhallgatott, és a másik kettő ismét rászólt: — Folytasd! — Már mondtam a végét. — Akkor is folytasd! És neki folytatnia kellett. — Ezért az elefánt is gyáva — mondta —, csak az apu nem az. — Ezért az elefánt is gyáva — suttogta vele együtt a másik kettő —, csak az apu nem az. A téren felgyulladtak a lámpák, és égtek a szemközti házakban is, és az ég is tele lett csillagokkal. A János-hegy mögül felkelt a hold. Aput várták haza. 23
