Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
Az érzékeny ubek Czóbel Béla: Fekvő (élakt Ady Endre (1877—1919) A modern magyar irodalom legnagyobb géniusza, „az utolsé vétesz", ahogyan a Nyugat főszerkesztője, Ignotus jellemezte őt, „aki után nem lehet magyarul többé úgy verselni, mint előtte", Érmindszenten született. „Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból - vallotta egyik önéletírásában -, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő, nemzetes kisúri famíliából... Valamikor, régi írások szerint jeles és gazdag família voltunk, de már a XV-ik században hétszilvafások.. .” Apja, Ady Lőrinc falusi kurtanemes volt; Ady Endre Nagykárolyban és Zilahon végezte középiskoláit, majd 1898-ban, amikor riporteri állást kapott, véglegesen abbahagyta debreceni jogi tanulmányait. 1900 elején került a Nagyváradi Napló szerkesztőségébe, s itt, „a lázas vágyakozások, akarások városában” találta meg „új időknek új dalait" s azt a hangot amely az Gj versek s a Vér és arany megjelenésétől kezdve két ellenséges táborra osztotta az ország közvéleményét Váradon ütközött meg először „a magyar Ugar” hatalmasságaival; a klérussal, a mágnás arisztokráciával, s „a bihari Istennel": Tisza Istvánnal. Ekkor fogják perbe, s ettől kezdve érvényes igazán, amit később József Attila így fejezett ki: „Verse törvény és édes ritmusában kő hull s a kastély ablaka zörög.” 1903 nyarán Váradon találkozott Diósy Odönnével, „A könnyek asszonyával”, aki „megfogta a kezem s meg se állt velem Párizsig" s akit Léda asszony zsoltáraiból ismert meg a világ. 1908-ban az induló Nyugat vezető költőiéként barátkozik össze Hatvány Lajossal, eszméi harcostársával és költészete mecénásával. Támadások pergőtüzében a magyar progresszió vezéralakjaként zaklatott, önpusztító életet él Pesten és Párizsban. Lédával való szerelme, a „héjanász az avaron" 1912- ben véget ér. 1914-ben Csúcsára utazik, s megkéri Boncza Miklós lányának, Bertának a kezét, akivel már évek óta leveleket vált (Csinszka tizenhat esztendős diáklány volt, amikor először irt levelet ismeretlenül, Svájcból, Adynak.) Az apa nem egyezik bele a házasságba; 1915- ben árvaszéki engedéllyel tartják meg az esküvőt. - Az első világháború kitörésének a pillanatában Ady szinte egyedül ismerte föl a háború apokaliptikus következményeit s a „véres, szörnyű lakodalomról" szóló látomását A hallottak élén címmel 1918-ban megjelent utolsó kötetének megrázó versei foglalták öszsze, amelyeket nagyrészt a csúcsai kastély magányában irt mint „világok pusztulásán ősi vad, kit rettenet űz”. Egyre súlyosbodó betegsége miatt 1917-ben felköltöztek Pestre; 1918- ban még részt vett a köztársaság kikiáltásának parlamenti ünnepségén, s ezen a napon jelent még utolsó verse, az Üdvözlet a győzőnek. 1919. január 27-én reggel halt meg a Liget szanatóriumban, s a Nemzeti Múzeum előcsarnokából, a nemzet halottjaként temették. „Alig volt költő, akiben nemzete annyira megismerte volna első megszólalásakor a maga legmélyrőljöttebb hangját, mint őbenne. - Emlékezett vissza születésének 50. évfordulóján »bajnoktársára« Babits Mihály. — és éppen ezért lázadott ellene, és nem akarta mindjárt meghallgatni; ahogy mindig szeretnék bedugni fülünket, hogy lelkünk legtitkosabb, leggyötrőbb hangja elől meneküljünk.” D. M. Messziről, a táborváros túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös, pa. naszos nótája jött hozzájuk egyre, ök ketten, külön ülve, gyermekes vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt, vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az, ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élettitok megmagyarázásán buzgólkodnak. — Hát igen — mondta ásítva Rubek —, az bizonyos, hogy a legelső, legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna szabad bántani, de az életen felül halál is van, az élethez pedig asszony kell és pénz — sóhajtotta. — Talán a vasutamat kellene megnézni — sóhajtotta unottan a szőke és pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött kantint. Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság, kegyetlen-bús a katonák hangulata, s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló tábori rend. Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció áldott csodáját, a vasutat. Általában azonban mégiscsak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem eshetett aszszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett, s ha már a szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia: — Veled megyek én is — mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr. Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja, s egy hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele. Ez a séta gyógyítónak ígérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában öszsze nem hozta volna őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat. — Azt nem tudom — dadogta Rubek, mikor az erdőnek nekivágtak —, hová tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint az öreg, örökségígérő nagynéniket. — Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az aszszonynép szabad préda volna — nevetett a szelíd Papp. — Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb emberbúvárok, s ők tudják csak igazán, jól, hogy mit csinálnak. A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfiembert, és most erre van szükség. — És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne rontsák az Isten levegőjét, mint te. Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem értette a pajtása ilyes elveit, ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van — gondolta sokszor e napokban — egy szelíd arcú, kövéredő civil ember, egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere, s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet. Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt, s kedvelte a földi dolgok szépítgetéseit, és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek, ö a háborúban se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják, s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak. — Nono ... — dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést, s nézegette szigorúan a vasútja töltését. — Azért mégiscsak a generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti asszonyvadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége legyen az ügynek, mert a háború drága, s éppen azért van háború, hogy nyereség legyen belőle. A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze, nem szerette a zsidókat Rubek főhadnagysir, s határozottan az egész hadsereg nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért folyik, pénzért, pfuj. Es ez a Papp is voltaképpen katona még. 18
