Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-31 / 22. szám
GÁBOR ANDOR Ellopom a kabátomat Vidékre kellett utaznom tegnap hajnalban. Vidéken hideg van, vidéken nem lehet városi télikabátban járni. Megállapodtunk a barátommal, akivel utazandó voltam, hogy reggel fél hatkor találkozunk a Csésze kávéházban. Ö odahoz magával egy szép, kurta bekecset, azt veszem fel, és úgy megyek vidékre. Hozta is a barátom a bekecset, föl is vettem, indulni is akartunk, mikor fölmerült a kérdés, hogy mit csináljunk a városi téiikabátommal. Haza már nem vihetjük, arra már nincs időnk, de majd betesszük a ruhatárba, és este, ha megérkezem, bejövök érte a kávéházba és hazaszállítom. Azonban reggel fél hatkor nincs még ruhatár a Csésze kávéházban. Sebaj, odaakasztom a kassza mellé a télikabátot, szólok a kasszáskisasszonynak, hogy néha nézzen oda, megvan-e még, majd bejövök érte. Elutaztunk vidékre, jól éreztük magunkat vidéken, és este bementem a Csésze kávéházba a kabátomért. Odamentem a kassza mellé, leakasztottam a szegről, feldobtam a vállamra, és menni akartam vele. — Nana — mondta a hátam mögött egy hang. Megfordultam. Egy pincér volt. — Hova viszi azt a kabátot? — Hazaviszem. — Maga csak úgy mirnix-dirnix leakaszt egy kabátot a fogasról, és el akarja vinni? Ez jó. — Hát persze hogy el akarom vinni. Az én kabátom. — A maga kabátja? Magán már van egy kabát, barátom. Tegye csak le szépen azt a kabátot, és gyerünk, gyerünk. Én nem csapok lármát, én jó ember vagyok. — De tessék megérteni: reggel hagytam itt a kabátomat. — Ne vicceljünk. Most az egyszer nem sikerült. Ennyi az egész. Próbálja másutt. — Ejnye na! Csak elvihetem a saját kabátomat! — Hogyne, ha elkéri attól, akinek adta reggel. De fiatal a mese. A kassza felé fordulok. Ott most egy másik nő ül. Megnézem a főpincért. Az is más. Mindenki más, mint reggel volt. — Az Isten áldja meg magát. Hogy jutok én a kabátomhoz? — Nézze. Ha igaz, amit mondott — de leteszem rá a főesküt, hogy nem igaz —, akkor bejön holnap reggel fél hatkor, és megkapja a kabátját. De most ide a kabátot, mielőtt szólok a rendőrtisztviselő úrnak. Látja, ott ül a sarokban. Jobb, ha gyorsan meglép; a rendőrtisztviselő úr biztosan ismeri magát. Nem az első kabátja ez magának. Ezen nincs mit gondolkodni. Visszaadtam a kabátomat, és szép csendesen kimentem a Csésze kávéházból. Beállítottam a vekkert tegnap ötre, de mikor felébresztett, alig néhány órai alvás után, úgy gondoltam: képtelenség ötkor felkelnem a saját, jól megérdemelt kabátom miatt. Nevetséges. Csak hozzá tudok jutni másképp is. Hiszen az én kabátom! Aludtam tovább. Délután lementem a kávéház elé. Benéztem a nagy tükörablakon át. Megint a másik személyzet. Ott lóg a kabátom a kassza mellett. De ott forog az a pincér is, aki tegnap „elcsípett”. Ahogy reggel lehetetlennek éreztem, hogy meg ne kapjam a saját kabátomat, úgy éreztem most annak a lehetetlenségét, hogy megkapjam. ILLUSZTRÁCIÓ: KAJAN TIBOR A kávéház előtt kuncsorgott egy kissé kopottas fiatalember. Csak úgy zakóban játszotta a novembert. Szóltam neki: — Akar egy forintot keresni? — Akár kettőt is. — Látja azt a télikabátot a kassza mellett? (És mutattam.) — Látom. Jó kabát. — Kap egy pengőt, ha kihozza. — Tipp-toppra itt leszek. Az ifjú bement, kicsit lézengett a kávéházban, aztán, mikor senki se nézett oda, felakasztotta a kalapját a kabátom fölé, aztán megint lézengett egy kicsit, majd intett egyik pincérnek, a fogas felé mutatott, és láttam a szája mozdulatán, hogy mondja: — A kalapomat meg a kabátomat. A pincér hozta, ráadta, az ifjú öt krajcárt nyomott a markába. És jött kifelé. — Köszönöm •— mondtam neki. — Odább, odább! — felelte az ifjú. — Csak nem gondolod, hogy egy pengőért csórok neked egy kabátot? És jóízűen nevetett. És ment a sarok felé. És közben beszélt: — Gyere ki a Teleki térre, ott majd osztozunk. — De barátom ... — Ne maszlagolj. Gyere ki. Húsz pengő neked is jut belőle. Jó kabát. De ha murizol, szólok a rendőrnek. Makogtam. Nem akartam elhinni, hogy a fordulat komoly. A villamos éppen indult. Az ifjú felugrott. Én utána. Ö azonban hátrabökött a könyökével: — Nem látod, hogy teli van? Visszazökkentem a kövezetre. A villamos elment. Konflison mentem ki a Teleki térre. így megelőzöm. Az igaz. De a Teleki tér nagy, sok a ruhásbolt. Egy óra múlva akadtam rá a kabátomra. Hatvan forintot kértek érte, és ezt mondták: — Uraságodnak még életében nem volt ilyen nagyszerű kabátja. Ez a szilszkingallér, ez maga megér rajta negyven pengőt — békében! Hát még most! Tessék elhinni, direkt ingyen kapja uraságod ezt a ragyogó darabot. És ötven forintért ideadta. Most már elhiszem, hogy jó kabát. Olyan jó, hogy ezentúl vidékre is magammal viszem. 28
