Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-31 / 22. szám
Inasgyerekek a kalitkában, az aprócska szobában nyugovóra készülődtek, de előbb a segéd urak és a főnöki család cipőit fényesítették. A gyerekek ezt a műveletet glancolásnak nevezték. Nem könnyű feladat, ha a fénymáz jófajta is volt, és a fekete tükör csakhamar csillogott is a kis cipőkön, nagy cipőkön; csak a svungot kellett győzni a szakállas kefékkel, és igyekeztek is nagyon alvás előtt a kis inasok. Apró öklükre rákanyarították a lábbelit, öten-hatan ültek, álltak egymással szemben, versenyeztek. Neszeitek a kefék, fürgélkedő inasgyerekek magukra maradottan beszélgettek. Az elmúlt napról, amit legyűrtek, a borravalókról, amiket összeszedtek, a pofonról, amit a segéd úr elcsettintett, az inastársak fölszabadulásáról, amiért érdemes söpörni, cepelni, gyerekeket dajkálni ... A szakállas kefék azért föl-alá, szabályosan glancoltak, a cúgoscipőt az egyik gyerek megforgatta az öklén, és fölmutatta: — Ez a csámpás Hirsché. Itt ni, a bütykeit is látni. Ráköpött, svungolva ráütött, gyulladt a fény; a gyerek kapta a pofont Hirschtől . . . Fecsegtek, glancoltak, a nyálas, fekete, nagy skatulyából fölpárázott a fénymáz édes szaga. A csörgedező terefere el-elapadt, bóbiskás csönd keletkezett, csak a szakállas kefék neszeitek. Elcsöndesedve hullott a szó a linóleumtekercsről, amit cepelni keresztül a városon oly nehéz, a kisasszonyka lábáról, aki lakktopánkát próbált, a főnökkel alkudozott, és a kisasszonyka meleg, pirinyó lábacskája bennemaradt a gyerek tenyerében ... A bocskoros, sáros cipők csak nem fogytak, némuló sietséggel a kis inasok csak köpködtek, glancoltak. Lendültek a kefék, a gyerekek feje velük ingott, de riadva erősködtek. A suviksz émelyes íze megnehezítette a levegőt. Álom lengett az éjszakában. Dülöngélő cipőkkel, botorkáló kefékkel az inasok éberkedtek. Valamelyik bedobta a csöndbe a szót: — Ki megy le kinyitni a boltot... ? Az egyik gyerek nyomban jelentkezett: — Én nem ... Társai megélénkültek, kezükön a cipőt meglóbáltá'k, és úgy gesztikuláltak: — Te már egy hete nem nyitottad ki a boltot... — Te vagy a soros ... — Géza megy le a boltba ... Punktum ... Géza a köréje támadó gyűrűben elkeseredetten védekezett: — Nem adtam oda Jenőnek a radírgumit, Pistának a noteszemet, és azt mondta, lemegy helyettem ...? Most meg a penicilusomat kéri... A glancoló iram lasúdott, a szikrázó lábbelik sorakoztak, Jenő és Géza tusakodtak, a gyögyházfényes, fúróval is ékes penicilus sorsa bizonytalankodott. 20 Révész Béla (1876-1944) Esztergomban született. Apja inasnak adta, a nehéz inasélettől azonban megbetegedett, s abba kellett hagynia a fizikai munkát. Nagy keservesen elvégezte a gimnáziumot és újságíró lett: 1906-tól két évtizeden át a Népszóv a munkatársa és irodalmi rovatvezetője volt. Amikor tehát a nyomorral és a szenvedőkkel együttérző naturalizmus egyik hazai úttörőjeként „az író Zola világát szerette volna fölépíteni magyar földön” (Illés Endre) és „proletárnovellái” sorozatában arról igyekezett hű képet adni, hogy mit is jelent valójában a századforduló Magyarországán szegénynek lenni; írásainak sötét tónusú nyersanyagát „első kézből": saját ifjúságának nehéz, fullasztó élményeiből ismerte. Ady baráti köréhez tartozott, bátran vállalta lírájának népszerűsítését a munkások körében, s a költő halála után több könyvet is írt munkásságáról, életéről, „tragédiájáról”. 1912-ben Bárdos Artúrral együtt megalapította, s egy ideig igazgatta az Új Színpadot, amelyet a szociális kérdések iránt érzékeny drámairodalom bemutatásának a szolgálatára rendelt. A Tanácsköztársaság idején vezetőségi tagja volt az írói Direktóriumnak és az írók Szakszervezetének, emiatt később emigrálnia kellett, s csak 1922-ben tért haza Bécsből. írásainak formáival; zsúfolt díszítésű, áradó liraiságú stílusával a magyar expresszionizmus egyik megalapozója, s Kassáknak is, Szabó Dezsőnek is előfutára, de nyelvének modorosságai folytán nemegyszer éppen az válik homályossá írásaiban, amit tetten akart érni: a társadalom kizsaroltjainak és megalázottjainak pontos, tehát túlzásoktól és elrajzolásoktól mentes képe. A húszas évek derekától kezdve, amikor súlyosbodó betegsége miatt le kellett mondania a Népszava szerkesztéséről, egyre magányosabbá vált, s írói érdeklődése visszafordult a háború előtti témákhoz: ifjúsága élményeihez. Ezeket az írásokat gyűjtötte össze, s adta ki - 1934-ben - Esztergomi lélek címmel. 1944 március 19-e után, a német megszállás első napjaiban a Gestapo elhurcolta, koncentrációs táborba került, s Auschwitzban halt meg. D. M. Géza küzdött érte: — Nem adom ... Nem adom . . . Jenő résen állt: — Azt hiszed tán, hogy én nem szeretek aludni...? Sötétbe lemenni, spriccelni, söpörni, mindent fölrámolni... Az ám .. . Spekuláns kis arcát Jenő támadva emelte társára, de a szája megrándult, föltárult és gusztussal ásítgatott. Géza tehetetlenül, a piros füléig eltorzultan ráásított. A bütykös, lúdtalpas cipők fogytak, a gyerekek gúnyát, kapcát elhajítva, a vaságyra dűltek, a lámpát eloltották, nyekeregtek a tábori ágyak, boldog testű emberkék, erre-arra forgatták magukat, olvadó szóval valamicskét még beszélgettek: — Ha fölszabadulok, azt a Hirschet én pofon vágom ... Az altató, dajkáló éjszakában a lelkek még egy ideig csatáztak: — A penicilust...! Tusázó viadalmak megtalált öble volt a gyerekek éjszakája, ahová befutott a nappal, erőseknek való nyűgeivel, szaladgálós szüntelenségeivel, pultok között sokszor síró mosolygással, vásznak, súlyok cipelésével, gyönge vállon a kemény istránggal, minek horgán megtetézett kocsi nyikordul. . . Fáradt kis inasok elébe mentek az éjszakának, ami mögött már fölrémült a hajnali boltnyitás, a roskasztó fölcihelődés. Így hozta a teli nappal az estét, a glancoló bóbiskolást, üzér harcokat, tereferéket. Viadal volt ez . . . A bolti raktárban, ahol szortíroztak, az udvaron, ahol fát vágtak, a lakásban, ahol dajkáltak, mosogattak, glancoltak, az alvásról sefteltek a kis inasok. A féltett, vágyakkal elszerzett ingóságok csereberélődtek egymás között. A notesz, a piros nyakkendő, a tokos ceruza gazdát cserélt a törvényszerűséggel, aszerint, mint lepte meg hajló este a gyerekeket a csiklandós borongás, eszükön a glancolás után következő káprázattal, a fölkomorló boltnyitással.. . Vad, viszályos, szitkos, néha majdnem síró csaták közben, ekkor lett a piros nyakkendőből, a noteszekből, a tokkal való ceruzából álomnyoszolya, és kíméletlenül, de viharzó egzekválással elcsaklizták egymástól jószágaikat a gyerekek. A legfalánkabb, a legvállalkozóbb közöttük Jenő volt. Messze még a fölszabadulástól, hazulról hozott intelmekkel tudta, hogy ő szegény gyerek. Ravasz, buksi fejében életszemlélet világosodott, és elsorolgatta magában ítéleteit, hogy a Géza apja úriszabó, a Dezsőé írnok a hitközségnél, az Eleméré kötélverő a Hosszú utcában, a szeplős Péteré pallér a városházán, csak az ő apja olyan nagyon szegény, és amikor őt a városba adták, a batyujába elhelyezték a gondot is, hogy ezentúl tartsa el önmagát. Jenő érett töprengéssel tudta a feladatot, és ez okból kíméletlenül csatázott a javakért, amikre szüksége volt. Megleste a „soros” inastársát, amikor az nagyon ásitozott, s megindult az alkudozás, hogy talán lemenne helyette a boltba. Jenő húzódott, félígéretekkel bizonytalankodott, a vaságyon is erről sugdolóztak, és a megostromolt, álomszomjas gyerek tátongó szájjal, a takarót a fejére húzva megtörött. Jenőé volt a csíkos nadrág. Más esetben kabátot szerzett, az inastársa náthás volt, omló bágyadozó amúgy is, és betegnek menni úgy általában, tilos volt. A gyerek teli szájjal tüsszentgetett, a fénymázas cipő még tükrösebben glancolódott, Jenő az értő szimattal résen volt, és megharcolta a nadrágot. Máskor a kalapot, ügyes lesben az ingecskét, szívós gondossággal lassanként kiöltözködött; a testamentum, amit a lelkére ráhelyeztek, parancsolt... Persze, a Jenő gyerek nappal bódult volt, fáradt hátán mázsával göngyölödött a linóleum tekercs; a bolti raktárban, ha a segéd nem ügyelt, nekidőlt a falnak, és a szemhéjait szí1
