Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-31 / 22. szám
Az egyházak életéből Dr. Lékai László bíboros, érsek részt vett Marburgban, a magyarországi Szent Erzsébet halálának 750. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. * A brit egyházügyi tanács meghívására Londonba látogatott dr. Tóth Károly, a dunamelléki református egyházkerület püspöke, a Református Világszövetség alelnöke. Dr. Tóth Károly angliai látogatása során megbeszélést folytatott a canterbury érsekkel. * Dr. Stefan László burgenlandi püspök az anyanyelv ápolására buzdította híveit azon a szentmisén, amelyet az egyházmegyéjében élő nemzetiségeknek mondott. * A Londonban élő Nagy Kázmér elemző cikket írt a Vigíliába, Richard Totman „A betegség társadalmi okai” című könyvéről. * A Magyarországi Baptista Theológiai Szeminárium alapításának 75. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartottak Budapesten. A jubileumi ünnepségen részt vettek a hazai és a külföldi teológiai intézetek vezetői, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal képviselői. A BAPTISTA VILÁGSZÖVETSÉG FŐTITKÁRA HAZÁNKBAN A magyarországi baptista egyház meghívására hazánkban járt dr. Gerhard Claas, a baptista világszövetség főtitkára. Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke fogadta dr. Gerhard Claast. Eszmecserét folytattak azokról a lehetőségekről, amelyekkel az egyházak a jelenlegi nemzetközi helyzetben támogatni tudják a béke és leszerelés ügyét. A szívélyes légkörű találkozón jelen volt Szakács József, a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának elnöke és Laczkovszki János, a baptista egyház elnöke. A külső-kelenföldi új református templom, tervezte Szabó István Ybl-díjas építész FOTÓ: KOVÁCS MIHÁLY KffliffiE) „MINDENKI HOZZA EL A MAGA TÉGLÁJÁT'' Doráti Antal a Liszt—Bartók zongoraverseny utolsó szakaszának idején érkezett Budapestre. A nemzetközi vetélkedés díszelnökének, patrónusának hívták meg. És Budapesten, mint erről már beszámoltunk, épp most tüntették ki a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, annak elismeréséül, hogy a hírneves karmester, jóformán pályája kezdetétől fogva szenvedélyes szeretettel ismertette meg a világ zenei életét a magyar zeneművészet legkiválóbb alkotásaival. Ezúttal csak rövidebb beszélgetésre futotta idejéből, hiszen ittléte három napján kora reggeltől késő estig csaknem minden percét a Zeneakadémián töltötte. Mindenekelőtt a versenyre terelődik a szó. — A meghívás jó alkalom volt számomra, hogy ismét ellátogassak Budapestre. A versennyel kapcsolatos vitákban, a döntésben nem vettem részt, hiszen alig egy-két versenyzőt hallottam a legvégső órákban. Egyébként én mindig mindenütt elleneztem a zenei versenyeket, ahogy a mesterséges tápanyaggal hizlalt csirkét se szeretem. A versenyt is mesterségesnek érzem, nem értek egyet az ilyesféle stimuláló módszerekkel, még akkor sem, ha a játékosok produkciója igen jó. A versenynek, azt hiszem, az az egyetlen célja, hogy a fiatalokat elindítsa pályájukon. Habár az a meggyőződésem. hogy az igazi tehetség, ahogy mondják: eget kér, vagyis óhatatlanul feltűnik a dobogón. — Mégis elvállalta a díszelnökséget... — Elvállaltam, mert oktalanság volna, ha minden elől elzárkóznánk. Aztán arra is gondolok, hátha mégsincs igazam, hiszen én sem vagyok orákulum. Hátha tévedek a versenyek létjogosultságának a megítélésében. — örömmel fogadta-e a kitüntetését? — Igen megtisztelőnek érzem. Életem eddigi pályáján munkámat háromféle összetevő határozta meg: a zenei képesség, az impetus, vagyis a hajtóerő, meg a képzettség. Akárcsak minden művészt, engem is ezek serkentettek arra, hogy ami bennem él, azt átadjam másoknak is. Idehaza gyönyörű környezetben nevelkedtem: ez éppúgy vonatkozik a családomra, mint a gimnáziumomra. Nem is szólva a Zeneakadémiáról, ahol nemcsak az engem tanító tanárok bizonyultak csodálatosnak, hanem azok is, akik a folyosón egymással beszélgettek. Óriások árnyékában eszméltem magamra, növekedtem emberré és zenésszé. Ezt kaptam útravalóul, ezzel a tarisznyával indultam el. Az, hogy én sok magyar művet mutatok be, művészi tett, az én muzsikálásom legigazibb lényege. Lényeges közölnivalómat közöltem általuk. De hát tudvalevő, hogy nem csupán magyar szerzőket dirigáltam és dirigálok, hanem más országbelieket is, a zeneirodalom nagyjainak a sokaságát. — Sikerének útja sokfelé ágazó volt az indulástól mindmáig ... Doráti Antal Budapesten FOTÓ: FEJES LÁSZLÓ — Most, hogy ezzel a kitüntetéssel megörvendeztettek, elgondolkozom, vajon lehetséges-e, hogy mindenben, amit eddig csináltam, amit megszólaltattam, felhangzott egy speciális magyar tónus? Erre mintha most döbbentem volna rá. Életem mottója ma is az, amit egykor Kodály mondott, amikor növendéke voltam: „Mindenki hozza el a maga tégláját. ..” Ezzel ösztökélt minket a becsületes munkára. És én úgy érzem, nemcsak művészi, hanem emberi tekintetben is sikerült mindig becsületesnek maradnom. Ez volt minden szándékom, és talán a kitüntetés, az elismerés ennek is szól. — Úgy tudom, több külföldi kitüntetéssel is jutalmazták már ... — Valóban sokféle kitüntetéssel dekoráltak. De a lényeg az, hogy életem folyamán oly sokat kaptam a zeneszerzőktől, a hallgatóktól, a muzsikusoktól, hogy olykor magam is elcsodálkozom, mi mindent bír el az emberi lélek, az emberi agy. Békésen megfér bennünk Beethoven csakúgy, mint Bartók vagy Kodály. A művészet világa nem osztható szeletekre, mindennek köze van egymáshoz, egyik hat a másikra. — Budapesten a kitüntetésen kívül egy másik meglepetés is várta... — Tiszteletbeli tanárnak neveztek ki a Zeneakadémián. Én vagyok a huszonötödik, akit ez a szép rang illet meg. A névsorban D’Albert volt a legelső, a ma élők közül pedig Ferencsik János, Fischer Annie, Gilelsz, Petrassi, Székely Zoltán nevét olvasom kinevezésem díszes okiratában. A tiszteletbeli tanárrá avatás a Főiskola meghitt, bensőséges ünnepségén valóban meghatott. — Vajon vállal-e valamiféle feladatot is tiszteletbeli tanárként? — Ez a gondolat felvetődött bennem. Talán sor kerül arra, hogy egy-egy napos mesterkurzusokat tartsak itt a fiataloknak. Majd kialakul, hogy miképpen szervezzük meg, és mikor kerül rá sor. — Mik a további karmesteri tervei Detroitban és világszerte? — ötvennyolc esztendeig zenei direktorként vezettem különféle zenekarokat. Most, hetvenötödik születésnapom alkalmából megajándékoztam magamat azzal, hogy ettől a tisztségemtől megválók. — Mi az oka ennek az elhatározásának? — Az, hogy megszabaduljak az adminisztrációs teendőktől. A dirigálásról nem mondtam le, a Detroiti Szimfonikusoknak, a Londoni Royal Philharmonic Orchestrának és a Stockholmi Filharmonikusoknak conductor laureateja vagyok továbbra is. — Tudjuk, hogy ez olyasféle rang, mint amilyen egykor nálunk az Operaházban az örökös tagság volt. — Ez igaz. És ezentúl egy kicsit kevesebbszer szeretnék dirigálni, mint eddig. Csak egy fél évet, vagyis huszonhat hetet szezononként. — És mihez kezd a többi idejével? — Komponálok. Máris hozzáfogtam egy opera írásához. A vázlat megírását már befejeztem, s talán másfél év alatt elkészülök a teljes munkával. — Mi a szövegkönyv témája? — Voltaképpen a Aíózes-témát akartam operává alakítani, de aztán megtudtam, hogy Durkó Zsolt is írt egy Mózes-operát. így ezt a tervemet elvetettem. Nagy örömömre ráakadtam egy másik ótestamentumi témára, amely régóta izgat. Hogy mire, ezt egyelőre nem árulom el. .. — Az opera műfajához eddig nem fűzte olyan szoros közelség, mint a koncertezéshez, a pódiumhoz... — Pályámat a budapesti Operaház korrepetitoraként kezdtem. A műfajt mindig szerettem, de vele való kapcsolatom nem vált huzamossá. — Készül-e a jövő évi Kodálycentenáriumra? — De még mennyire készülök. De részletekről majd legközelebb beszélgetünk. Nagyon remélem, hogy csakúgy, mint Bartókról, róla is világszerte méltó módon emlékeznek majd meg. Bartók és Kodály öszszehasonlításától, fajsúlyúk méricskélésétől viszolygok, ezt is afféle helytelen verseny mentalitás fűti. Ennek a művészetben semmiképp sincs helye. A két csodálatos nagy ember pólusa nagyon is eltér egymásétól, és épp az a varázsuk, hogy jelentőségük minden földtáj zenei életében más-másképpen nyilvánul meg. Életművük lényegének a megfejtése és egyéniségük kibogozása, alkotásaik megszólaltatása, hogy úgy mondjam, könnyű és egyszersmind nehéz feladat is. De mindenképpen boldogító. És épp ezért fölkavaró gyönyörűség számunkra. GACH MARIANNE 5
