Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-17 / 21. szám
MIKES GYÖRGY A húzás Szabályos randevú Pályám kezdetén — istenkém, de rég volt! — behívott magához a főszerkesztő. — A kézirata rendben van — mondta —, de meg kell húzni! „Nem! Azt nem!” — sikoltottam fel magamban. — „Azt nem lehet!” A húzás, vagyis a kézirat lerövidítése minden írónak fájdalmas, különösen a kezdő írónak. Leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor valakit érzéstelenítés nélkül operálnak. Elhatároztam, hogy harcolni fogok. Harcolni fogok minden egyes sorért, minden szóért, minden vesszőért, kettőspontért. Ha elvesznek az írásomból egy mondatot, belőlem vesznek el: a húsomból, a véremből, az idegeimből. Ha kihagynak belőle egy szót, hiányos lesz a gyöngysor, amelyet én fűztem fel szemenként, gyötrelmes éjszakákon. „Nem! Azt nem! Inkább visszaveszem a kéziratomat. Visszaveszem és elégetem. Vagy papírhajót csinálok belőle és leeresztem a Dunán. Még mindig jobb, mint meghúzni!” — Lenne egy-két javaslatom — mondta a főszerkesztő. — A humoreszk tulajdonképpen ott kezdődik, amikor Emrnike azt álmodja, hogy ő világoskék léggömb. „Micsoda?” — kaptam fel a fejem. — „Emmike azt álmodja, hogy léggömb? Ki ez az Emmike? És miért éppen világoskék léggömbnek képzeli magát, miért nem parajfőzeléknek? Uramisten, ez nem az én kéziratomról beszél! Ezt valamelyik kollégám írhatta ...” — Az álom előtti részt hagyjuk ki. — Rendben — feleltem szemrebbenés nélkül. — Nem sajnálja? — Nem. — Látszik, hogy maga profi. Az amatőrök ilyenkor sírógörcsöt kapnak, és a földhöz vágják magukat. A profi szóra büszkén kihúztam magam. Igen, én már profi vagyok. Két humoreszkem jelent meg nyomtatásban. De ki írhatta ezt a dolgozatot? — Jenőhöz ragaszkodik? „Nem is tudom. Ragaszkodjak Jenőhöz vagy ne ragaszkodjak? Először is azt kell tisztázni, hogy ő ragaszkodik-e hozzám? És miféle ember lehet?” — Nos, ragaszkodik Jenőhöz? — Nem. — Helyes. Akkor a mosodarész is kimarad. — Javasolni akartam. — Helyes. Magával kitűnően lehet együtt dolgozni. így viselkedik egy profi. De nézzük tovább. Azt hiszem, a visszaemlékezésből is húzhatunk néhány sort. „Ki emlékszik vissza? Jenő? Vagy Emmi? És mit csinált Jenő a mosodában? Az irodalom csupa rejtély!” — Húztam öt sort. Remélem, nem haragszik. — Nem. — Helyes. Higgye el, én a maga érdekében cselekszem, amikor lerövidítem az írását. Elhiszi? — El. — Helyes. Akkor fogadjon el tőlem még egy jó tanácsot. Ábris bácsi legyen a nagymama. Ez a mondat szíven ütött. írói lelkiismeret is van a világon! Megtehetem-e Ábris bácsival azt, hogy... — Ha Ábris bácsi lesz a nagymama, spóroltunk tizenöt sort, és feszesebb lesz a kézirat! „Bocsáss meg nekem, Ábris bácsi !” — Benne vagyok! Legyen ő a nagynéni. — Ügy nincs semmi értelme. — Pardon, nagymama. — Helyes — mondta a főszerkesztő, és azt mondta: — Köszönöm. Maga profi a javából. És én csak profikkal szeretek dolgozni. Csak így tovább, édes fiam, csak így tovább! A humoreszk megjelent. De azóta se merek az egyik kollégám szemébe nézni. 1 — Feljössz hozzám? — kérdezte a férfi. — Felmegyek — felelte a nő. — Holnap este hat órakor ott leszek nálad. A férfi boldog volt, de precíz, ezért várakozásteljesen bámult a nőre. Egy mondatra várt. A nő érezte ezt és lázasan törte a fejét, mit kell még mondania, aztán eszébe jutott: — De csak akkor megyek fel hozzád, ha megígéred, hogy jó fiú. leszel! „Na végre!” — gondolta magában a precíz férfi, de hangosan csak annyit mondott: — Megígérem. 2 Félhét tájban a nő megjelent a férfi lakásán. — Meddig maradsz? — Nem is ülök le — felelte a nő —, csak néhány percem van... „Eddig minden stimmel, ö is, én is betartjuk a szabályokat.” — Nem vetkőzöl le? — Jó, a kabátomat levehetem — mondta a nő, aki most precízen tudta, hogy mit kell mondania. — Kérsz egy kis italt? „Mi is erre a megfelelő mondat?” — tűnődött a nő, aztán a fejére csapott és így szólt: — Csak egy picikét kérek, mert megárt. Kisvártatva már a harmadik konyáknál tartott. 3 A férfi szerelmet vallott a nőnek. Elmondta, hogy mennyire vágyott rá, elmesélte álmatlan éjszakáit, közben a nő száját figyelte. Várta, leste azt a bizonyos mondatot, amelynek el kell hangzania. De a mondat nem jött. „Az lehetetlen! Így nem szabályos, nem gilt a dolog, így nem játszom!” S akkor a nő azt mondta: — Rajtam kívül még hány nőnek mondtad ugyanezt? A férfinak egy kő esett le a szívéről, mert a szabály, ugye, az szabály. Mit érne az élet szabályok nélkül? 4 — Miért zárod be az ajtót? — kérdezte a nő. „Erre mit is kell válaszolnom? Fogalmam sincs. Pedig biztosan van rá válasz. Ejnye, de kínos! Miért is zárom be az ajtót? Hogy a szél ne csapdossa. Nem, ez nem jó. Hogy az emberrablók be ne jöhessenek. Ez is ostobaság. Ki akar minket elrabolni? Hogy a macska ki ne szökjön a szobából. Marhaság. Nincs is macskám. Hát akkor mit kell ilyenkor mondani? Nem tudom. Illetve tudtam, de elfelejtettem. Ejnye, de kínos, de kínos!” A nő pontosabban ismerte a szabályokat, mert nem sokkal később azt mondta a férfinak: — Azt ígérted, hogy jó fiú leszel ... De te is olyan vagy, mint a többi férfi! 5 A légyott szomorúan végződött. A nő összekapta a ruháit, sebtiben felöltözködött, és elrohant. „Vajon miért?” — morfondírozott a férfi és megpróbálta rekonstruálni az eseményeket. — „Feküdtünk az ágyban. Szótlanul. Mindketten cigarettáztunk, s néztük a plafont. A szomszédban Bach-muzsika szólt. Béke. Boldogság. S akkor én azt mondtam neki: Mondd, most mit gondolsz rólam? Ó, én szerencsétlen! Ezt nem nekem kellett volna mondani, a szabályok szerint, hanem neki. Micsoda blamázs, de most már késő.” Valóban késő volt. A nő már messze járt. Csak némi parfümillat és egy-két cigarettacsikk maradt utána. Tanulság: a szabályokat mindig pontosan tartsuk be. Akkor nem érhet minket meglepetés ... 28
