Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 2. szám
A kötet címe 119 római Liszt dokumentum, s a könyv, a nemrég föllelt kotta kéziratokat, fényképeket, leveleket tartalmazza. A levelek nagy részét Liszt írta kedves tanítványához Sgambatihoz, a későbbi jeles művészhez és zeneszerzőhöz. De ott van a levelek címzettjei közt. Hector Berlioz, Caetani herceg, a római Szent Cecília Akadémia elnöke, és a lapokról páratlanul érdekes fényképek tekintenek ránk, mint például Liszt-tanítványok Weimarban a Szt. Erzsébet legenda próbái idején vagy Liszt Re* ményi Ede, a világhírű hegedűművész, társaságában. Eddig ismeretlen dokumentumok? Igen, de a megismerés élményén túl e tárgyszerű anyagon sajátos szuggesztivitás üt át, amely arra ösztönöz, hogy megtudjunk valamit a könyv keletkezéséről. A szerző előszavában utal is a nem mindennapi szellemi kalandra, amelyet kutatómunkája során átélt. Eősze László a Zeneműkiadó alakulása óta — tehát harminc éve — az intézmény zenei-irodalmi vezetője, ismert zenetörténész, zeneesztéta. De vajon „Az opera útja” népszerű szerzője, a Wagner- és Verdi-életrajz írója, az operák bűvköréből hogyan kanyarodott el a hangszeres és szimfonikus zene mesteréhez, Liszt Ferenchez? — Nem el, hanem uisszakanyarodtam hozzá — válaszolja, ugyanis annak idején doktori diszszertációm Lisztről és a német romantikáról szólt. Akkoriban Liszt töltötte be az életemet, míg aztán később Bartók zenéje óvott meg az „egyoldalúságtól'’. De most, sok év múltán úgy érzem, visszatérésem Liszthez teljessé teszi zenei világomat. — Ha az érdekli, mi kellett ennek a könyvnek a létrehozásához: azt hiszem, mindenekelőtt megszállottság. Rómában két irányban indultam el. Az egyiknek a tanítványok, rajongók, hívek körébe kellett vezetnie, a másiknak a XIX. század művelődéstörténetét tartalmazó anyagok lelőhelyeire: többek közt az Archivio Capitolinóba, a Fondazione Camillo Caetaniba vagy a Biblioteca Apostolica Vaticanába. — Ami az első kört, a tanítványok, hívek körét illeti, ez felettébb bizonytalan nyom volt. Legfontosabbnak éreztem, hogy Sgambati nyomára bukkanjak, ő állt Liszthez a legközelebb, Liszt római korszaka, majd „háromszögű élete”, Weimar—Budapest és Róma közt utazgató évei során. Igen ám, de még a Szent Cecília Akadémián — amelynek pedig Sgambati egyik megalapítója volt — sem tudtam meg semmit esetleg még föllelhető hozzátartozóiról. Nem akarom részletezni sem csüggedéseim, sem bolyongásaim történetét. Egy kudarcokkal teli napon a Spanyol lépcsőre vetődtem, Rómának e jellegzetes, festői csücskére, s ott további teendőimen töprengve, a szomszédos ház falára tévedt tekintetem. És a ház falán a következőket olvastam: „Ebben a házban élt és alkotott Sgambati.” Az ember úgy érzi, hogy a célra törő nemes rögeszme végül is kényszeríti a sorsot, hogy segítsen, hogy mellé szegődjék. Eősze László bement a neki szóló üzenettel ellátott házba, és megkérdezte, otthon van-e Signora Sgambati. — Látja, ez megint fantasztikus véletlen, hogy a Signorát kerestem és nem Signor Sgambatit (természetesen a nagy Sgambati fiát), mert a kapus azt mondta volna: meghalt, és én mehettem volna tovább. De a Signoráról, azaz Sgambati menyéről kiderült: él, megvan, csak sajnos a lábát törte, és vidéki házában pihen. Mondjam-e, hogyan rohantam a Viterbo melletti vidéki házba, sötét öltönyben, nyakkendőben, amint illik, ha az ember egy idős dámához látogat? Tény, hogy nem rohant hiába, sőt az ünnepi öltözéket is érdemes volt felvennie. Mert ámbár mosolyogni való, mégis ünnepélyes és megható pillanat lehetett, amikor Signora Sgambati a párnája alól húzta ki az éjjel-nappal őrzött, rendkívüli becsben tartott Liszt-kéziratokat, apósa Giovanni Sgambati hagyatékából. De ez csak egy epizód a sok közül, s egy sem volt bonyodalommentes. Előfordult, hogy valami, amire a kutató rábukkant, újabb kérdőjelek forrása lett, mint például a Bajardi név. Liszt ugyanis mindössze ennyit írt Sgambatinak: „Mellékelem a díjnyertes Bajardihoz intézett soraimat.” Ki volt ez a rejtélyes „laureat Bajardi”, akinek sehol másutt, a több könyvtárnyi Liszt-irodalomban nem bukkan fel a neve? — Hogy rövidre fogjam — meséli Eősze — a padovai egyetem bölcsészkarán valaki Sgambatiról írt disszertációt. Az egyetlen példányról kapott másolat utolsó oldalán plakátot találtam, amely hangversenyt hirdet Liszt műveiből. Ha ezt egybevetjük a Szent Cecília Akadémia könyvtárából előkerült pályázati hirdetménnyel, megfejthetjük a rejtélyt: a marseille-i Boisselot úr saját gyárából évente egy zongorát ajánl fel annak a növendéknek, aki győz Liszt egyik művének előadói versenyén. Bajardi — Sgambati tanítványa — megnyerte a versenyt, s ez egyben megmagyarázza Liszt levelében a „laureat” jelzőt. Mit tart Eősze László legjelentősebb „fölfedezésnek” a dokumentumok közül? — Legértékesebbek a kotta kéziratok, ezek közül is Wagner zenedrámájából, a Mesterdalnokokból Stolzingi Walter dalának Liszt saját kezű, tizenkét oldalas zongora átirata. Némelyik kézirat érdekes betekintést kínál Liszt legbensőbb műhelyébe. Egy 1835/ 36-ban írt művén csaknem harminc évvel később, 1863-ban módosított egy hangverseny alkalmából: még hét ütemnyi kiegészítést írt hozzá. A hat sor szöveget és három sor kottát tartalmazó kéziratból a szavakon meg hangjegyeken túl még valamit kiolvashatunk: a tökéletesre való törekvést. Végül együtt volt a 83 Lisztkézirat, 36 hozzáintézett vagy rá vonatkozó levél, okirat, nyomtatvány, fénykép — s most kezünkben a könyv: 119 római Liszt dokumentum. SOÓS MAGDA Liszt Ferenc és Reményi Ede ( Liszt tanítványok Weimarban REPRÓ: NOVOTTA FERENC 21