Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-03 / 20. szám
MEDGYESSY FERENC ARCA „Medgyessy az első magyar szobrász, akinek életműve egyetemes, az egész emberiségnek szól." Ezekkel a méltató szavakkal nagy pályatársa, Ferenczy Béni illette a debreceni születésű Medgyessy Ferencet . .. Megszólal a csengő az ősi debreceni Kollégium udvarán. Elcsitul a zsivaj gás, tanulni megy a diákok hada. Egyik csapat az egyik osztályba, másik a másikba. Az elsősök tornaórára gyülekeznek. Külön szoronganak az ások, külön a bések. Nagy a versengés, senki sem akar a sor végére jutni. Végre hosszas méricskélés, ágaskodás, hegyeskedés után eldől a sorrend: a bések közül egy fekete fiúcska, Móricz Zsiga; az ások közül meg egy szőke, kék szemű, a sereghajtó, a neve — Medgyessy Ferkó. Ki hitte volna akkor, hogy ezek a kicsiny emberkék — a sorban a legkisebbek — hazánk nagyjainak sorába tornázzák fel magukat. Hogy Móricz Zsigmondból remekíró, Medgyessy Ferencből pedig évszázadunk nagy magyar szobrászművésze lesz!... Évtizedek múlva Móricz Zsigmond baráti szíve ezt a villanásnyi képet rögzítette pillanatfelvételbe Medgyessyről: „Van benne valami mókus. Vörhenyes a színe is, szürkéskék apró szemeivel mindig les, mint aki ujjából. Két kurta lába van, ha leül : magasabb nálam, ha feláll: egy fejjel alacsonyabb” ... Medgyessy testvéröccse, Gábor — akárcsak a művész: — szintén orvosnak tanult. És élete végéig kacérkodott a múzsával ő is. Éltes öreg korukig egymást (és másokat) ugrató, vásott diákok maradtak. Megtörtént, hogy valami szörnyen előkelő társaságba ahová gyanútlan urak meghívták őket: kézen járva állítottak be. (Kitűnő tornászok voltak mindketten.) Még a legnyomorúságosabb időkben is mindig valami huncutságon járt az eszük. Amikor megtudta Medgyessy Gábor, hogy bátyja a Szoptató anya szobrának megalkotására készülődik, a következő módon címezte tábori postáját: (1. kép) Gyakran eljárt Veres Péter is Medgyessy mester műtermébe. A tőle megszokott nyíltsággal megmondta: — Te, Feri! Észrevettem valamit, akár az ösmagyart mintázod meg, akár engem, akár mást: tulajdonképpen mindig önportrét készítesz, saját magadat adod! A művész hunyorogva mosolygott, hümmegetett, aztán naössze 15 percig tart az a pergőkép sor, amelyet Basilides Ábris és Vancsa Lajos forgatott a 75 éves mesterről. — E portréfilmből való a következő arckép. (4. kép) A művésztársak alkotásai közül igen szép Búza Barnának avatott kézzel fába vésett Medgyessy-portréja. (5. kép) . , ,i . ' rí £'“'***> meglesi óvatlanul az ellenséget. Természetes ősember. Ösztönember. Nem paraszt, hanem hajdú, katona, kisnemes. Olyan, mint egy fejedelmi darabont-kapitányka. A kard jól állna neki. A kezei igen komikusak. Az ujjai oly rövidek, mintha egy íz hiányozna minden ■ = 2-3 gyot nevetett: — Igazad van, Péter! Ni, hisz még a kutyában is magam rajzolom meg. Aztán igazolásul odaillesztette önportréja alá a „Hortobágyi kuvasz” fejét. (2—3. kép) Film is készült Medgyessy Ferencről, sajnos, igen rövid. Mind-Szobánk falának egyik ékessége: Medgyessy Ferenc halotti maszkja. Sajnos, elég későn, életének utolsó éveiben kerültem „emberközelbe” a nagy művészhez. Hangfelvételt készítettünk vele a rádiónak, cikkeket, ismertető tanulmányokat írtunk szobrairól, alkotó műhelyének anekdotáit, szellemes beszélgetéseinek sziporkáit szerteszórtuk. Tanítványai nem voltak — ő mestereket nevelt. Közvetlenül elhunyta után Búza Barna és Megyeri Barna — szobrász barátai — gyermeki tisztelettel és nagy hozzáértéssel gipszálarcot készítettek Medgyessyről a kórház halottas szobájában. S míg a gipszes félgömb-tégelyt tartottam nekik, tűnődve hallgattam beszélgetésüket, „Feri bácsi” életének megannyi szívderítő emlékét. A kész halotti maszkból, mint „közremunkálkodó” én magam is kaptam egy tiszteletpéldányt. Végtelenül örültem a becses emléknek. Ám a „fejet” szorongva vittem haza. Hogyan fogadja majd feleségem, hiszen mégiscsak „halotti” maszk ez, akárhogy vesszük: nem más, mint egy elhunyt ember porhüvelyének megrendítően hű mása ... (6. kép) No, a bemutatáson gyorsabban átestem, mint gondoltam. Kamasz fiaim „meglepetésül” (!) édesanyjuk ágyába helyezték a gipszfejet. Rá a párnára, felpúpozva a takarót, mintha ott feküdt volna letakarva a halott! A szívem verése is megakadt, ekkora blaszfémia láttán. De a hatás még inkább meglepett: Ilikém nem ájult el az elképesztő látványtól. Sőt! . . . Gyönyörködve, megilletődötten vette kezébe a maszkot: — Milyen szép! Akárcsak valamelyik szobra!... És védelmébe vette a gyerekeket is: — Ez igazi feribácsis csínytevés volt. Ö nevetett volna a legharsányabban, ha életében látja ezt a „meglepetést”! Gondolj csak arra: hogy megriasztotta annak idején a Százados úti műtermébe kopogtató, adományt kérő apácákat, amikor egyszer a fürdőkádból lépett ki elébük és úgy invitálta be őket. .. Vagy hogy mennyi katonás mondásra megtanította a szomszéd papagáját, amikor egyszer nyárra reábízták, hogy viselje gondját a kis „Pityukénak” ... így hát szobánk falára került Medgyessy mester halotti maszkja. Két ablak fénye vetül rá. Amíg tehát reggeltől estig körbe sétál az árnyék, mindig lelkes sugárzás izzik rajta. Naponta szembenézek vele. — Mintha mosolyogna! Nem csoda: ő az életből nem a halálba távozott, hanem az örökkévalóságba sétált át.. . HEGYI-FÜSTÖS ISTVÁN REPRODUKCIÓ: GÁBOR VIKTOR FOTO: IFJ. UNYI ISTVÁN 20
