Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 2. szám
ben rögtönzött kis próbákon. Jómagam az érdeklődő, tanulni vágyó közösség számára a folklór sokszínűségéből egy-egy témát emeltem ki, s így próbáltam hozzájuk közelebb hozni azt a kultúrát, azt a világot, amelynek egy részét, a táncot oly szívesen tették magukévá. A délelőtti intenzív tánctanulás, gyakorlás után a délutáni órákban igen változatos témákkal foglalkozhattak a népi kultúra iránt érdeklődők. A legnépszerűbbek a koreográfiái órák voltak, meg a hímző szakkör, amely többet nyújtott, mint amit a neve ígért. Jara Nagy Margittól nemcsak a különböző öltéstechnikát, praktikus díszítő készséget lehetett elsajátítani hat napon át, hanem a népviselet táji differenciálódásáról, a ruhák szabásáról, viselési módjáról is kaphattak információt, szakmai leírást. Mindezek gyakorlati célt szolgáltak, mert a nehezen beszerezhető népviseletek örökös gondot okoznak a táncoló amerikaiaknak. Az elsősorban „öreg amerikások” körében népszerű táncok, szórakoztató formákhoz adott ötletet Czompó Andor. Emellett gyerekjátékokat is tanított Timárné „Böske” és Kish Éva azoknak, akik a tánchagyományt akarják továbbadni. Az egyszerű dallamok, ismétlődő szövegek, könnyű táncformák ismerete nélkülözhetetlen, ha az Amerikában született második, harmadik vagy negyedik generációnak is örökül akarják hagyni az ősök örökségét, a népi kultúrában rejlő megkapó hangulatot. Élvezet volt hallgatni magyar népdalokat tanuló lányok csoportját a nagy egyetemváros másik pontján. Tanárnőjük Kish Éva maga is az óhazától távol született, kiejtésén érezhető volt az amerikai hanglejtés, de éppen ez tette hihetővé, hogy így is lehet szépen, élvezettel énekelni magyarul. Egy kanadai résztvevőtől — aki inkább csak franciául beszélt, s egy késő esti beszélgetés során lelkesen énekelt gyönyörű széki dalokat — gyanútlanul megkérdeztem. miért titkolta eddig, hogy ilyen jól „beszél" magyarul. Mire válasza az volt. csak énekelni tud, de hozzátette, semmilyen más nyelven nem lehet olyan szépen, érzelemmel telített hangulatban dalolni, mint magyarul. Ezért szeret magyarok közé járni, ez ad érzelmi tartalmat számára. Ma már nem ritka a néptáncot ismerő csoportok között, hogy Európa különböző tájáról veszik anyagukat. Nem ritka az sem. hogy a magyar néptáncot (ezek közül különösen a csárdást és a virtuóz legényest) etnikai háttértől függetlenül szeretik, kedvelik, tanulják a tengeren túl. Ez is oka volt annak, hogy a II. Amerikai Magyar Néptánc Szimpózium olyan sok érdeklődőt vonzott. A magyar tánc túllépett etnikus keretein, egyetemes-kulturális kinccsé vált. Rajta keresztül megnőtt az emberekben az érdeklődés a magyar kultúra egyéb értékei iránt is. A könyv- és hanglemezvásár — amelyet szintén Magyar Kálmán szervezett meg Püski Sándor támogatásával — mindennél jobban bizonyította, hogy a résztvevők érdeklődnek, vonzódnak, tájékozódni kívánnak. Ugyanerre vallott a kiállítás is. A néprajzi és népies ihletésű művészi alkotások együttese, a gazdag anyag látványa tömegeket vonzott. A szervezőknek még arra is volt figyelmük, hogy a táncprogramok szünetében a résztvevők naponta más művész (zenész, festő) alkotásaiban gyönyörködhettek. A szakszerűen, igényesen, ötletgazdagon megrendezett II. szimpózium a csodálatos Fairleigh Dickinson University természetvédelmi területén különös élményt nyújtott. Üj távlatokat, irányt és tájékozódást kínált a magyar néptánc, a magyar kultúra iránt érdeklődőknek. KRIZA ILDIKÓ „Mindig azzal foglalkoztam, ami érdekel” Több mint negyven év után — újra Pesten Kevés feltaláló mondhatja el, hogy az élet legkülönbözőbb színterein találkozhat találmányával, hogy megvalósult ötlete az emberiség nélkülözhetetlen eszköze lett. Az Argentínában élő Bíró László találmányával írni tanulnak, műveket alkotnak, levelet és szerződést fogalmaznak, s ha nyilatkozik és kérdésekre válaszol — találmányát látja az újságíró kezében. Igen, a golyóstollról van szó. 1969-ben spanyolul, majd 1975- ben magyarul is megjelent Bíró László „Csendes forradalom’’ című könyve, amelyben a szerző életpályáját, s azon belül is a legrészletesebben a golyóstoll születésének érdekfeszítő történetét írja le. Bíró László több mint negyven esztendő után a közelmúltban — nyolcvanegy évesen — ismét Pestre látogatott, hogy felkeresse ifjúkori barátait. — Milyen tanulságokat adhat át a mai feltalálóknak abból a hat évig tartó, Magyarországon, .Franciaországban, majd Argentínában folytatott küzdelmes munkából, amely végül a golyóstoll ma ismert tökéletes változatáig és világhódító útjáig vezetett? — Minden héten felkeres néhány feltaláló, hogy tanácsomat kérje. Nem állítom, hogy nehéz egy találmányt értékesíteni, de ahhoz az kell, hogy az illető be tudja mutatni, amit kitalált, — Könyvében — bár a golyóstoll a főszereplő — más találmányait is megemlíti, így a mechanikus, automata sebességváltót, a különleges szűrövei ellátott Bíró-féle szipkát, a birolit nevű műanyagot, amely az akkori sztárnál, a bakelitnél előnyösebb volt. Pesti barátja, és könyvének egyik fordítója azt meséli, hogy a mai Lenin körúti házasságkötő terem szomszédságában üzletet nyitott, ahol egy „ős-mosógépet” árusított, „Mese mosó” néven. Ezt ugyan még nem elektromosság hajtotta, hanem gőz, ám a forgórésze már olyan volt, mint a ma is használatos mosógépeké. — Örökölte, vagy inkább neveltetésének köszönheti intuitív képességét? — Nem hiszem, hogy örököltem, bár édesapám fabrikált egy tollat, melyet vízzel kellett megtölteni, s a víz egy tintaceruzadarabot oldott fel. Az indíttatást sokkal inkább dr. Fülöp Zsigmondnak, hajdani természetrajz tanáromnak köszönhetem. Egyik diáktársammal felkerestük egyszer a lakásán, s elpanaszolta, hogy értékes trópusi halait valamilyen rejtélyes betegség támadta meg, egymás után pusztulnak el. Szemügyre vettem a medencét, és megkérdeztem, hogy vajon rögtön abba rakta-e a halakat. Az üveg ugyanis fehérre volt mázolva, s én emlékeztem rá, hogy fogorvos édesapám laboratóriumában az ólom-oxidos üvegen halálfejes címke volt, ezért arra gyanakodtam, hogy a fehér festék ólomoxid tartalma mérgezi a halakat. A tanár úr azonnal átrakta a halakat egy másik medencébe, ahol azok egykettőre rendbejöttek. Dr. Fülöp Zsigmond az esetből azt a következtetést vonta le, hogy „zseni” vagyok, s a társaimnak is így beszélt rólam. Ez arra ösztönzött, hogy tanuljak, hogy alaposan elmélyedjek a természettudományokban. Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került, fizikát, kémiát, biológiát, műszaki tudományokat, ám egész életem során autodidakta maradtam, ugyanis csak két évig jártam egyetemre, mint medikus. Az intuitív képesség egyébként —, ami nem csupán feltalálónak válik hasznára — minden gyerekben kifejleszthető. Feltéve, ha megfelelő tanár vezeti, aki rászoktatja, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is, figyeljen fel a részletekre, gondolkozzon el apróságokon. Az emberek többsége ugyanis csak nézi és tudomásul veszi a dolgokat, környezete jelenségeit, de nem kérdezi meg a „miértjüket”. A találmányokhoz sem kell zsenialitás, csak látni kell, keresni mindennek az értelmét. — A szívósság azonban — ez könyvéből is kitűnik, minden bizonnyal elengedhetetlen ... — A találmány kivitelezése a legtöbb esetben valóban nagyon messze van a gondolattól. Nekem is sok évi kemény munkámba került, amíg a golyóstollból tökéletes íróeszköz lett. Jó ötlete igen sok embernek van. A legtöbben azonban elsiklanak fölötte, meg sem kísérlik a megvalósítást. Akkor lesz valaki feltalálóvá, ha nem csügged, ha minden egyes sikertelen kísérletből előremutató tanulságot tud leszűrni. — Több mint tíz esztendeje kiadott önéletírását azzal fejezi be, hogy Dél-Amerika legnagyobb ír ószer gyárának, az argentínai Sylvapennek igazgatótanácsában tevékenykedik, mint a műszaki ellenőrzés és a propagandaügyek felelőse. Heti egy-két alkalommal jár be a gyárba, szabad idejében pedig a festészetnek hódol, amellyel — még Magyarországon — szakértő körökben is felhívta magára a figyelmet. — A Sylvapennél betöltött állásom még megvan, ám mostanában újra nincs szabad időm, nem festegetek. Merőben új témán dolgozom a fizika és kémia területén. Egy kutatóintézet kötött velem hároméves szerződést, ami 81 éves ember számára azt hiszem igen hízelgő. — Negyvenkét éve él külföldön, s ma is a legcsekélyebb akcentus nélkül beszéli anyanyelvét. — Én mindig magyarnak éreztem magam. Társaságomban a legtöbben ma is magyarok. A lányom is tökéletesen beszél magyarul, s az unokák szintén megértetik magukat magyarul. Az elmúlt négy évtized alatt sokszor eljutottam Bécsig, de — őszintén megvallva — idegenkedtem a hazalátogatástól. Nekem ugyanis annak idején azt mondták, hogy nem kívánatos egyén vagyok. Ha nem, hát elmegyek, ahol befogadnak. Az idők folyamán azonban megenyhült bennem a megbántottság érzése, s ha legközelebb — remélem hamarosan — hazalátogatok, magammal hozom az unokákat is, akik már sokat hallottak-olvastak Magyarországról. Kép és szöveg: BALÁZS ISTVÁN 15
