Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
Csak te! Soha ilyen barát... Újságírókról beszélgettünk a Fészekben, újakról és régiekről. Én nem szóltam semmit, mert eszembe jutott a remek rendőri riporter. Az Est-lapok szeme fénye, Lukács István, aki barátnak is monumentális volt, mindenki rajongott érte, aki csak ismerte. Én különösen. Még csak háromnapos volt barátságunk, amikor Pannónia utcai lakásomon megszólalt a telefon: — 136-455? — Igen. — Királyhegyi Pál szerkesztő úr lakása? — Igen — mondtam. — Királyhegyi Pál szerkesztő úr beszél? — Igen. — Tévedés — mondta a hang a telefonba, és én hosszú ideig járkáltam a lakásban azon tűnődve, hol hibáztam el? Mi lehet itt a tévedés. Csak később tudtam meg, hogy Lukács volt a telefonáló, aki menet közben megunta a folytatást. Más: Lukács Pista imádott kártyázni. Mellékesen az egyik hétfői újságnak is dolgozott. Békési Imre (Hans Habe édesapja) volt a főszerkesztő, aki szintén Lukács rajongói közé tartozott. Akkoriban valami gyilkosság történt Szegeden, és a főnök Lukácsot küldte le a riport megírására: — Itt van kétszáz pengő költségre. Azt akarom, hogy jól érezd magad ott, és ne siess vissza. Beszélj az áldozattal, az áldozat anyjával, nővérével, a gyilkos mamájával, és a többit tudod. Szenzációs legyen. — Rendben van — mondta Lukács, és nyomban elment az Otthonba, és percek alatt elkártyázta az egész tőkét. Az egyik lelkes kolléga, aki irigyelte Lukács népszerűségét, azonnal telefonált Békésinek, és közölte vele a szomorú tényt. A következő percben Lukácsot hívták a telefonhoz: — Itt Békési. Pistukám, gyere be a szerkesztőségbe, néhány fontos dolgot elfelejtettem. Még valamit mondanom kell neked utazás előtt. Pista bement, és Békési még megjegyezte, hogy itt és itt vegyen ki szobát, hogy érintkezni tudjon vele, aztán mintegy mellékesen megjegyezte: — Az útiköltség nálad van, nem? — Persze. Nálam van — mondta Lukács. — Mutasd! Erre Lukács elővette a teljesen üres pénztárcáját, és így szólt: — Biztosan emlékszel Szent Erzsébet legendájára — kezdte, és szorította kezében a tárcát —, tudod, a jó szívű lány, vagy asszony, aki ennivalót vitt a szegényeknek, és amikor a gonosz és zsugori férje kényszerítette, mutassa meg, mi van a kosárban, az élelmiszer rózsává változott. Emlékszel? — Persze hogy emlékszem. De most nem erről van szó. — Hát kérlek szépen, ha az a legenda igaz, akkor a pénznek itt kell lenni. Békésinek annyira tetszett a történet, hogy új pénzt adott a riporternek, de — ő maga ültette fel a szegedi vonatra. A főnök elégedetten nevetett, Lukács leszállt az első állomáson, visszament az Otthonba, leült kártyázni. Nyert. Háromszáz pengőt. — így képzeltem — jelentette ki, és adott egy húszast annak a kollégának, aki bemószerolta a főnökénél: — Nem kívánhatom, hogy ingyen telefonálj az én ügyemben — mondta, és leutazott Szegedre, mert ott volt dolga. A sors kis keze Arról beszélgettünk szűk baráti társaságban, hogy a véletlennek milyen nagy szerepe van az ember életében. Ki ezt mondta, ki azt, de a zöm véleménye az volt, hogy minden a véletlenen múlik, hiszen az egyik barátom úgy nősült meg és született két gyönyörű gyereke, hogy véletlenül aznap este nem a megszokott helyén vacsorázott, hanem egy vadidegen, ismeretlen vendéglőben találkozott egy fiatal házaspárral. Tulajdonképpen azért ment az idegen helyre, mert egy fiatal lány is oda tért be partnerével. A barátomnak nagyon tetszett a lány, és úgy rémlett neki, hogy a férfit, aki a nővel volt, ismeri valahonnan. Csatlakozott hozzájuk. Hamarosan kiderült, hogy a lány a felesége, mégpedig egyhetes felesége a férfinak. Barátom így és ott ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, mert az egyhetes asszony nyomban beleszeretett az ismeretlen férfiba és viszont. Válás, házasság, gyerekek. Ilyen szamárságokról beszélgettünk, majd hazakísértem öcsémet, és sok évvel ezelőtt meghalt apánkról kezdtünk beszélgetni, aki pedáns ember volt, és minden iratot gondosan Esők megőrzött. Halála után találtunk ötvenéves gázszámlákat és hatvan évvel ezelőtt kifizetett szabószámlát is. Soha nem volt időnk elmélyedni a rengeteg hátrahagyott iratban, csak úgy kóstolgattunk belőle, kiemelve ezt meg azt. Ahogy öcsém babrálgatott az iratokkal, hirtelen megtorpant. Egy csomó gondosan összekötözött levélre bukkant az irathegyben. Kiderült, hogy apám és anyám házasságuk előtti levelezésére tette a kezét. Rengeteg levél volt a kötegben, öcsém kiemelt egyet, és olvasni kezdte: „Kedves Berta kisasszony! — így kezdődött a tizenhat oldalas levél — mindjárt az elején meg kell mondanom kegyednek, hogy köztünk mindennek vége. A tegnap este történtek után én kegyedet többé látni nem óhajtom. Én kegyeddel többé szót váltani ebben az életben nem fogok. Pedig — most már megmondhatom —, én kegyedet nőül óhajtottam venni. Természetesen ezek után erről szó sem lehet. Útjaink szétválnak örökre. Pedig én kegyedet mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és úgy bíztam kegyedben, mint az Atyaistenben. Ennek ellenére kegyed tegnap egész este a Simeonnal táncolt, rám se nézett. Elmondani sem tudom, de nem is óhajtom, mit szenvedtem az est folyamán. Én azt hittem, hogy szándékom nyilvánvaló, azt hittem, hogy mi egy életre összetartozunk, és ez lett belőle! Iszonyat! Azt hiszem, embert még ilyen csalódás nem ért soha! Azt is be kell vallanom ebben az utolsó levélben, hogy ezek után további életemnek sem célja, sem értelme nincsen. Egész este öngyilkossági gondolatokkal foglalkoztam, és a végzetes lépéstől csak szegény édesanyám képe tart vissza. Ekkora szomorúságot nem okozhatok annak az asszonynak, akit mindenkinél jobban szeretek. Egyébként erről a dologról nincs mit beszélni többé. Az én életemet kegyed ugyan tönkretette, én mégis boldog és hosszú életet kívánok kegyednek Simeon oldalán, akit eddig is tiszta szívből utáltam. Nem akarom kegyed előtt Simi urat lejáratni, sem róla rosszakat mondani, hiszen nekem ehhez az úrhoz semmi közöm, én őt megvetettem még mielőtt kegyeddel megismerkedtem volna. Az is igaz, hogy Sírni erre nem adott okot, engem soha meg nem bántott, mert erre neki nem adtam alkalmat. Egy érzést nem kell magyarázni, és önzetlentől is lehet utálni valakit, mint ahogy én utálom ezt a ronda Simeont...” Eddig olvasta öcsém a levelet, aztán csak átfutottuk, néha egy-egy oldalt átugorva. Kiderült, hogy apám, vagyis anyám vőlegénye engesztelhetetlen, nem tudja megbocsátani a Simi úrral lejtett táncokat, és hosszan magyarázta, miért lehetetlen a kibékülésnek a reménye is, és a levél végén apám leszögezte, hogy még köszönni sem óhajt többé anyámnak, vagyis menyasszonyának, mert azt akarja, hogy egy esetleges véletlen találkozáskor úgy menjenek el egymás mellett, mint két ismeretlen. öcsém befejezte az olvasást, aztán komolyan rám nézett: — Te, én attól félek, ha ez így megy tovább, mi sohasem fogunk megszületni. A közelmúltban elhunyt népszerű humoristára, Királyhegyi Pálra emlékezünk az alábbi írásaival, amelyeket a Csak te! És ők című kötetéből válogattunk. 56
