Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
miNJEL- HALOM megtartó erőnek is —, addig a panelház-közösség színhelyéül a játszótéri padok szolgálnak. Ilyen bonyolult és olykor alig követhető gondolatok jutnak a tanár eszébe, amelyek legalább arra jók, hogy elnyomják a bosszankodását és türelmesen, néha még érdeklődést is tanúsítva hallgassa végig reggelizés közben a ház — számára ismeretlen — lakóival történt legfrissebb eseményeket. *A kapun kilépve a tanár ismét felgyorsítja lépteit, menet közben kotorja elő zsebéből a sluszkulcsot, ezzel se teljen az idő, hanem a zárat már messziről megcélozva egy pillanat alatt nyithassa ki UI-s Trabantja ajtaját. Beugrik a vezetőülésre, könyvekkel megpakolt nehéz táskáját hátradobja, még ugyanezzel a lendülettel hajol le, hogy elfordítsa a benzincsapot, s miközben kihúzza a szívató gombját, kinéz a szélvédő üvegen. Kocsija pontosan a liftaknával szemben áll, így jól látja, hogy a ház két kapuján szinte egyszerre lép ki két fiatalasszony. Alkatra még hasonlítanak is egymásra, magas, vékony, harminc körüli csinos nők, s mindkettő egyegy iskolás gyereket vezet. A jobb oldali kapun khakiszínű farmerszoknyában, dzsekiben, kockás blúzban a doktornő lép ki, mozgásában, egész megjelenésében, rövid, sportos frizurájában van valami friss kamaszosság. Ahogy felzúg az UI-s Trabant, a hang irányába fordítja a fejét, s kicsit hunyorogva a napsütésben, biccent a tanár felé. — Jó reggelt! — Kezicsókolom! — mondja a tanár, ehhez a fejét is meghajtja, mert hallani úgysem lehet a köszönést. A doktornőt mindenki ismeri a házban, pontosabban mindenki tudja, hogy kicsoda. Tudják, hogy kb. hat éve özvegy, férje, az akkori huszonhat-huszonhét éves mérnök valami ostoba orvosi műhiba következtében váratlanul meghalt, majd egy-két évre rá meghalt a velük élő nagymama is —, azóta a fiatal gyermekorvosnő egyedül neveli kisfiát a hatodik emeleti egy plusz kát félszobás lakásban. Pontosan a Hankóczyék lakása alatt. Többet nemigen tudnak róla, bár a ház felépülése óta itt lakik; előbb a szüleivel, majd férjhezmenetele után a szülők mentek másik lakásba, és a nagymama költözött ide az ifjú párhoz - közelebbi kapcsolatba vagv barát“*~’oa a lakói közül senkivel "cm kerültek. Nem mintha barátsagtalan lenne, csak házasságának rövid ideje alatt tökéletesen megelégedett a férje társaságával —, azután meg a tragikus események. áe főleg, hogy ne kelljen a sajnálkozásokat hallgatnia, tartózkodóvá is tették. És őt is valami tisztelettel és sajnálattal vagy együttérzéssel vegyes tartózkodás veszi körül. IL-es Simcáját, amelyet még a férjével vettek, s egy évig használták közösen, nem hajlandó másik, újabb kocsira kicserélni, és mivel amúgy sincs más Simca a ház előtt, legtöbbször csak úgy emlegetik, hogy a Simca tulajdonosa. Hiszen az özvegyasszony elnevezés nemigen illik rá: ehhez a szóhoz valahogy éltesebb, terebélyesebb asszonyság képzete társul — ő pedig még túlságosan csinos és fiatal. Amikor a tanár az orvosnő néhány lépését még követi a szemével — s; „egy kicsit görbén tartja magát” állapítja meg magában tárgyilagoskodva —, a másik fiatal nő is kilép a ház előtti járdára. — Szilvia, szaladj Dánielék után! Dániel anyukája téged is átkísér az úttesten. Nekem már nagyon kell sietnem, mert elhúztad az időt és elkések. Na! Mondataiban van egy kis kellemetlen és éles felhang, mintha a dallamív, s az ehhez tapadó hangszín egy csöppnyi ingerültségből, türelmetlenségből, panaszból és affektálásból lenne kikeverve, s ettől az egész a természetesnél felsrófoltabban hangzik. Szilvia a doktornő mellett lépkedő Dániel után szalad, megfogja a kezét, az anyja pedig megnyugodva indul az autó felé. A tanár Trabantja mellett parkírozó PC-s Ladához. A két nő tulajdonképpen csak messziről, s testalkatukat tekintve hasonlít egymásra. Ez itt szemüveget visel, ami mellesleg nagyon jól áll neki, vörösesbarna haja — valószínűleg festett, de legalábbis festékkel rásegített szín — a legutolsó divat szerint frissen fodrászolva. Magas sarkú, pántos, hegyes körömcipő van rajta, málnaszínű midiszaknya, fehér zsabós blúz, vállán a szoknya anyagából készült rövid kabátka. Épp csak a vállára terítve, s ettől egyensúlyozva kell lépkednie, mint a kötéltáncosoknak a levegőben. Arcára, szemére, szájára egy fokkal több festéket, krémet, púdert és rúzst ken, mint amennyit bőre, vonásai, s egyáltalán életkora indokolttá tenne. Amíg az orvosnő megjelenésében, tartásában, mozgásában van valami frisseség, ami életkoránál fiatalabbnak mutatja — addig ennek az ugyanúgy fiatal és kétségkívül feltűnően csinos nőnek éppen feltűnésre számító, kimódolt eleganciája, valamint az ezzel együttjáró feszélyezettebb, szögletesebb viselkedése az egész jelenséget egy kicsit anakronisztikussá teszi. Testtartását, járását figyelve akár nyolc-tíz évvel idősebb úriasszony is lehetne. — Szia! — köszön be a tanárnak, amint a két kocsi közé ér, s minthogy olyan mozdulatot tesz, mint aki akar még valamit mondani, a tanár lecsavarja az ablakot. — Szia! Milyen csinos vagy ma! — Mi az, hogy ma?! Nem mindig? Különben is, csak egy kis brüsszeli rongy — s -mosolyogva karikírozza ő is az affektáló, pesti mondatot —, most hozta az apukám Belgiumból. De úgy látom, hogy te inkább a szép özvegyet figyeled! — Ugyan már! — tiltakozik a fiatalember, de úgy érzi, hogy egy kicsit elpirul, mintha rajta kapták volna valamin. — Te — húzza el, s kanyarítja éneklőre ezt az egyetlen szótagot is a nő —, csak azt akartam mondani, hogy írtam annak a bizonyos Kamzikovának. tudod, Csehszolvákiába, a téli szállásunk ügyében. De a te nevedet és címedet adtam meg, mert tudod, mi hojrután elutazunk Görögországba. kis utónyaralásra. És hát biztosa- nem őszünk még itthon, amikor váP"í0j gn janu^r e}ső hetét írtam neki kiért úgy emlékeztem, hogy nektek Va meg az Annáéknak is az a jó időpont, de még majd megbeszéljük. Nem akartok este feljönni egy teára? Mert akkor Annáéknak is szólok, és megtárgyalhatjuk részletesen. Vagy mi megyünk le hozzátok. Jó? — Jó, majd megbeszéljük — hagyja rá a tanár, s most már igazán indulna, de vesztére megereszt még egy kérdést. — Mi az, hogy te mész a kocsival? Csak nem beteg Jánosom? Vagy kitört rajta a nagylelkűség? — Ó, nem, nem! Az én kis uracskám ma a BNV-re megy, háromnegyed nyolcra jön érte a kis világosítója az állami kocsival. Hát tudod, báró alsó és felsődabasi Fotó Kardos — alias Kufsteiner! — nem maradhat le a vásármegnyitóról, ahol, gondolom, némi fogadások is lesznek. Ö pedig ugye, nem köpi ki a konyakot, ha már egyszer a szájába vette, így aztán ma nagylelkűen felajánlotta a kocsit. Mert nézd, hát legfeljebb életlenek lesznek azok a fotók a nyügat-albán selyemhernyókeltetőgép harántbizgenytűiről, de az még nem olyan nagy baj, mintha mondjuk a görög utunk előtt összetöri a kocsit. Meg aztán ki veszi észre a bizgentyűket a Népszabadság tűéles képein? A tanárt ekkor már — s főleg az idő múlása miatt —, kezdi nyugtalanítani odavetett kérdésének ez a kimódoltan jópofa, hosszadalmaskodó megválaszolása, ezért mintegy türelmetlenségét jelezve felbőgeti a motort, kinyomja a kuplungot, és sebességbe kapcsolja a kocsit. Itt már a szerencse sem segíthet, egész biztosan el fog késni! Még jó, hogy a feleségének ma csak tizenegykor kezdődik az első órája, így legalább azt a kis kitérőt sem kell megtennie, ami a két gimnázium között van! — Szia! Majd este megbeszéljük a síelést! — Szia! Jelentkezünk! Vagy jelentkezzetek! Jó? De ezt a tanár már nem hallja, sűrű fekete csikót hagyva maga után, kifordul a parkolóból. Az iskola felől ekkor jön vissza az orvosnő, és amikor a ház sarkához ér, fejét hátrahajtva, arcát a nap felé fordítja, s néhány másodpercre megáll. A fotós felesége már kinyitotta a kocsi ajtaját, de ahogy meglátja a lecsukott szemmel napozó nőt, egy kis bocsánatkérő félmosollyal átszól az autók fölött. — Ugye nem haragszik, hogy Szilvit is a maga nyakába varrtam? De tudja, ma semmiképp sem késhetek el. És már olyan késő van ... — De hát ez természetes! És igazán semmi az egész! Igazán! Viszontlátásra! , Mindketten kocsiba ülnek, és a PC rendszámú 1300-as piros Lada meg az IL-es Simca három másodperc különbséggel, fél nyolckor hagyja el a panelház előtti parkolót. Abrahám István, ötvenkét éves Láng-gyári üzemvezető öt óra előtt öt perccel szélesen gesztikulálva számol be lakásszerző akciójáról a panelhaz autós közönsége előtt. ZB-s sárga Wartburgjával alig tíz perce állt be a parkolóba, s most már éppen azt meséli, hogy mit szólt a gyár párttitkára, amikor ő elmondta a lakásügyi hivatalnok és felesége között lezajlott párbeszédet. — Hohó, barátom, hát nem addig van az! — mondja diadalmasan Ábrahám. — Hát tudtam én, hogyha ezt elmondom a mi függetlenített párttitkárunknak, akkor dZ nagy balhét fog csinálni! Akkor T.-c-g valaki nagyon meg fogja ütni a h^aját! Hát hol élünk?! Mindjárt tudta^i en, hogy ezt csak a párttitkárrá';; kell elmondani. Mert az már elég nagy ember ebben a kerületben! Hohó, barátom! A Láng Gépgyár! Azért az mégiscsak valami! Nem igaz? — Na és?! Mondja már! Mit szólt a párttitkár? — Hát az csak összehúzta a szemét, pedig fiatal ember, talán még negyvenéves sincs, aztán fölemelte a telefonkagylót, és mindjárt a kerületi tanácselnököt kérte! Annak aztán elmagyarázta, hogy ki vagyok én, hogy hány éve dolgozom a gyárban, ilyen meg ilyen beosztásokban, hány éve vagyok párttag, meg azt is, hogy kikkel szórakozzon a lakásügyi osztály! Azt mondja: Ide figyelj elnök elvtárs! Szeretnék én találkozni azzal a te lakásügyi előadóddal! Megnézném én azt magamnak! Aztán azt mondja: Na, jól van, ezt majd megbeszéljük máskor. Itt van nálam Abrahám elvtárs. Most csak azt mondd meg, hogy van-e nektek ilyen meg ilyen lakásotok. Rendben van, akkor azt mi kapjuk meg. De még ma! Odamegyek és megnézem. És küldd oda velem az osztályvezetőt is! Ezt a mondatot már a tanárházaspár is hallja, s mert a dédi színes előadásában értesültek az előzményekről, most érdeklődve állnak a hallgatóság közé. — Akkor aztán beültünk a párttitkár kocsijába, egy ilyen új Volgába, és egyenesen a tanácshoz hajtottunk. Ott már a lépcsőn várt 38
