Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
Valahol ott, ahol — „Homlokán a harag rőt koszorújával / s szinte tántorogva nehéz igazával” — utolsó harcba hívó beszédét mondta, mielőtt Temesvárra indult volna* ott, a ceglédi piactéren áll 1971 óta Dózsa György szobra. Somogyi József formálta ércbe, születésének ötszázadik évfordulójára. Minden megkínzott paraszt, a meggyötört magyar nép szenvedéseire emlékezve és emlékeztetve. Robotra, éhezésre, urakért vívott háborúkra. Arra az utolsóra is, amelynek nyomán már fölrémlett a nemzethalál víziója, de amelyre végül nem a pusztulás, hanem a fölemelkedés következett. Túl a földreformon, a szövetkezetek megteremtésén, igazában a hetvenes évekkel kezdődött az a máig tartó folyamat, amely elvezet a parasztság örök álmának megvalósulásához, miként Erdei írta, „kilépni az ósdi paraszti formából, és részesévé lenni a nagy társadalom életének”. Az ország mind dinamikusabbá váló iparosodása, a társadalmi egyenlőség megléte természetesen lehetővé tette az osztályból való végleges távozást is. Paraszti százezrek indultak el a városokba, hogy munkássá legyenek. Parasztgyerekek tízezreit nevelték az egyetemek értelmiségivé. Ám a parasztság végleges átalakulása lassan, fokozatosan a falun érlelődött. Megteremtődvén az átformálódás számos gazdasági, technikai és jogi feltétele. E folyamat mibenlétéről, szerepéről, örömeiről és drámai fordulatairól, mindmáig és még egy ideig eltartó históriájáról bizonyára kötetek adnak majd számot, most csak néhány ténnyel igazoljuk a változást. Az árutermelés fokozódása, a tagság növekvő érdekeltsége, az agrártechnikának a gépállomásoktól a szövetkezetekbe helyezése nyomán kialakulóban van a korszerű munkamegosztás, az ipari jellegű mezőgazdaság. 1978-ra a termelőszövetkezeti dolgozók átlagos jövedelme elérte az ipariak átlagos keresetét, miközben a társadalombiztosítási és nyugdíjintézkedések révén megszűnőben vannak a jogi megkülönböztetések is. A Magyar Hírek olvasói előtt nem ismeretlen az átalakuló magyar falu. A viskók helyén épülő villák. A kapuk előtt ácsorgó autók. És talán még rokoni levelek is tudósítanak róla: megfordult az előbbi folyamat, mind többen térnek vissza a városból falura. E jelenségek mind a mélyben morajló változás jelei. Bizonyítékai annak, hogy a parasztság immár „benne van a társadalomban”. 1974-ben avatták föl a leninvárosi olefinművet. Nézzük a fényképet, amely a Tiszai Vegyikombinát impozáns gyárrengetegét mutatja. A kukoricaföldek helyén épült gyárvárost. A magyar nehézvegyiparnak vannak más üzemei is, vegyiparunk fejlődése ma is tovább ível. Mégis: a tiszamenti kombinátot szimJíólumnak tekinthetjük. Jelképe a magyar ipar intenzívvé fejlődésének, a világpiac igényeihez, a modem élethez igazodásnak. Mondottuk, jelkép. Ám a jelkép jegyében említhetünk sok mást is. Más iparágakat, és azt is, milyen eszközökkel próbálunk védekezni a hetvenes évek óta mind erőteljesebben jelentkező „gazdasági hideg szelek” ellen. Olajkrízis, energiaválság, cserearányok romlása? Csak néhány hete, hogy megnyílt a nagyegyházi automatizált új bánya, egy a többi között, amely az 1976-ban jóváhagyott, szovjet geológusok segítségével kidolgozott, eocén- (bamaszén)program keretében teremt majd társaival együtt növekvő energiabázist. S biztosabb jövőt a bányászoknak. És hiábavaló sóhajtozás volna ma arról beszélni, hogy a világgazdasági változásokra nem elzárkózással kell felelni, hanem exportra orientált iparpolitikával, ha korábban nem rakjuk le például a petrolkémiai, a számítástechnikai, az elektronikai és alumíniumipari fejlesztés alapjait, ha nem kezdünk hozzá új ipari kultúrák megteremtéséhez. Mint ahogy hiába akarnánk a VI. ötéves tervben 390 ezer új lakást építeni, ha nem volna mögöttünk a 15 éves lakásépítési program teljesítésének gyürkőzése, és az építőipar gépesített nagyiparrá fejlesztésének megannyi tapasztalata. Ma gazdaságpolitikai stílusváltásról, minőségi fordulatról, az innovációs erők felszabadításáról beszélünk. De hiába beszélnénk minderről, ha 1968-ban nem rakjuk le a gazdasági reform alapjait. Továbbépítése táplálja reményeinket. Hat esztendeje, hogy a Nemzeti Galéria elfoglalta helyét a Várpalotában. Már csak rövid idő kérdése, és nemzeti könyvtárunk is beköltözhet. Királyok, Horthy, az urak fellengzős és a háborúban rommá lett palotája újjáéledt, poraiból felemelkedett, és a kultúra vára lett. Ez is jelkép. Jelképe annak, hogy a nép tulajdonába vette a művészetet is. Miként meghódította az iskolát, és birtokolja a tudományt is. Hogy miben tükröződik mindez? Az egyetemi túljelentkezésekben is. Abban is, hogy elégedetlenek vagyunk a mai iskolával. A könyvnapi sikerekben, és abban is, hogy a selejtet nem olvassuk. A Győri Balett világrangjában. A föllelt budavári gótikus szobrok fölött érzett nemzeti örömben. A Paksi Atomerőmű építésében. Filmjeink Nyugat-Berlinben, San Remóban, Mannheimben és Canmesban nyert díjaiban. A televízió dicsőítésében és örökös ostorozásában is. Tíz esztendő csak egy csepp a nemzet életében. A végtelen történelmi folyamat parányi része. Ám annyi bizonyos, hogy az elmúlt tíz esztendő nagy tettek évtizede volt, és a kikínlódott tapasztalatoké. Rájuk épül a jövő. CS. I. A Magyar Nemzeti Galéria aulája, középen az 1543-ban alkotott csikménasági tőoltár Az észak-déli metróvonal első szakasza 1970-ban készült el. Azóta több útvonal épült és épül Egyik kedvelt bevásárlóközpont lett a Budapest Skála Áruház Az 1974-ben feltárt és a Budapesti Történeti Múzeumban kiállított budavári gótikus szobrok egyik darabja, az eszményi szépségű lovagfö 31
