Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
Wan-bli We-yah-kah elmeséli ÍGY LETTEM INDIÁN Amikor kis gimnazistaként először kerültek kezembe Cooper indián regényei, a velem egykorú fiúkhoz hasonlóan indiánfőnök szerettem volna lenni. Minden fiú átesik az efféle „indián korszakon”. Bennem azonban, ettől kezdve megmaradt az érdeklődés az indiánok iránt és a vágy, hogy eljussak Amerikába, az indiánok közé. Sorsom úgy alakult, hogy előbb a dél-amerikai, majd az északamerikai indiánokkal kerültem kapcsolatba. Igyekeztem mind jobban megismerni az indiánok múltját és jelenét, életformáját, gondolkodásmódját, magatartását. Idők folyamán, személyes kapcsolataim és indián barátaim révén kerültem az indián világ „bűvös körébe”. írói munkásságom jórészt az indián világhoz kötődik. 1978 nyarán Chief Red Dawn, Vörös Hajnal nagyfőnök, antropológus, az indián tudományok mestere, miután megismerte az indiánokkal kapcsolatos munkámat, azzal tisztelt meg, hogy a santeesziú törzs tagjává fogadott. A santee-sziúk, vagyis a „keleti sziúk” többsége Minnesota államban él. Vörös Hajnal azonban a nyarat New Hampshire-ben, az általa alapított „indián faluban” tölti, télen pedig Kaliforniában egyetemeken és középiskolákban tart előadásokat az indiánokról. 1980 decemberében, amikor ismét az Egyesült Államokban jártam, Vörös Hajnal nagyfőnök ünnepélyes formák között avatott a törzs tagjává. Az avatási és névadási szertartás voltaképpen a fiatal indiánok harcossá avatásához hasonló. Minden mozzanatát átszövik azok a szimbólumok, amelyek oly fontosak az indiánoknál és melyeken keresztül jobban megértjük az indián magatartás lényegét. Az Egyesült Államokban minden indiánnak a hivatalosan bejegyzett angol, vagy dél-nyugaton, Arizonában, Üj-Mexikóban és Dél- Kalifomiában gyakran spanyol neve .mellett, három indián neve is lehet. Első nevét születésekor kapja, s olyasféle, mint „Elsőszülött”, „Másodszülött”, „Harmadik Fiú”, „Legkisebb”. Ezt a nevét azonban elhagyja, amikor felnő és tettei alapján érdemessé válik arra, hogy „harcossá”, vagyis a törzs nagykorú, teljes jogú tagjává avassák. Második neve — s ezt használja —, gyakran testi vagy szellemi tulajdonságaira, jellemére utal, mint „Sólyomszem” vagy „Fürge. Szarvas”. E névben gyakran szerepel a totem-állatős vagy természeti jelenség neve: „Mennydörgő Medve”, „Ülő Bika”, „Vörös Felhő” és hasonlók. A harmadik név lehet becenév, fedőnév vagy éppen gúnynév. * Kellemes, hűvös kaliforniai estében került sor a szertartásra Santa Anán, Los Angeles közelében. A nagyfőnök otthonának tágas szalonjában indián tárgyak páratlan gyűjteménye indián légkört teremtett. Kis asztalkán miniatűr tepee — indián sátor — jelképezte az indián tábort. Az előtte meggyújtott gyertya imbolygó lángja a „szent tüzet”, a bölcsesség és az életet adó Nap szimbólumát. A „szent kukoricacső” a Földanyára és a termékenységre emlékeztetett. Vörös Hajnal főnöki regáliában, fején pompás tolikoronával, baráti kézfogással és öleléssel fogadott. Rajtunk kívül tizen vettek részt a szertartáson, indiánok és hozzám hasonló „adoptált indiánok”. Körbe ültünk. A sejtelmes fényben, tollkoronájával szinte az időtlen indiánt testesítette meg Vörös Hajnal. Felállt. Elsorolta „érdemeimet”, majd megszólalt a dob, amely végig kísérte a szertartást, s mely a fény körébe hívott. A dob és a dobszó a legfontosabb szimbólumok egyike. A dob kör formája a születés-élet-halál, a nappalok és az éjszakák, az évszakok és a csillagképek szüntelen körforgásának jelképe és a dobverés az Univerzum szívverése. Luther Standing Bear főnök, a neves sziú író azt írta egyik könyvében: ha egyszer elnémulnak a dobok, az indián nem indián többé! A főnök kezében megszólaló csörgő sejtelmes hangja minden teremtmény mozgatóját, a Természet erejét szólítja. Vörös Hajnal az indián szőttessel leterített földre „szent kukoricaliszttel” egyenes vonalat rajzol: az élet ösvényét. Nevemen szólít, s ezen a vonalon kell tennem néhány lépést feléje. Jelképesen ráléptem az „indián útra”, mely immár életem végéig vezet. Vörös Hajnal most sastollat vesz mindegyik kezébe. Ezekkel a madár szárnycsapását utánozva mintegy körül legyez, tetőtől talpig. Ezzel a sas bátorságának és erejének részesévé tesz. Ezt követően színes üveggyöngy nyakláncot akaszt nyakamba, indián szőttest térit vállamra, mintegy beborít. A törzs most magába fogad. Keményen kezet fogunk, megöleljük egymást, majd kihirdeti a nevemet: — Wan-bli We-yah-kah! Santee-sziú nyelven azt jelenti: „Sastoll”. Majd hozzáfűzi angolul: — Chief-at-large! Vagyis, hogy nem csupán tagja lettem a santee-sziúk törzsének, hanem az indiánok ügyének képviselője, egyfajta „főnök”, afféle „indián diplomata”. Felerősödő, majd hirtelen elnémuló dobszó jelzi a szertartás végét. Rajtam a sor. Nem minden meghatódottság nélkül mondok köszönetét a megtiszteltetésért, mely a régi, valószínűtlen gyerekkori álom beteljesülését jelenti. Az indiánokat, akiknek éppúgy nem anyanyelvűk az angol, mint nekem, nem zavarja erős magyar kiejtésem. Arról beszélek, miképpen kerültem az indián világ bűvkörébe, hogyan váltak valóra álmaim, amikor Brazíliában, majd Észak-Amerikában eljutottam az indiánok közé; indián barátaim milyen megértő szeretettel vezettek az indián világ jobb megértéséhez. Beszélek munkámról, mely az indiánokhoz kapcsolódik. Végül indián barátaim segítségét kérem, hogy most már, mint magam is „indián”, minél eredményesebben folytathassam munkámat, s minél több olvasómat kalauzolhassam el az indián valóságba. * Téli napfordulón tartják a pueblo indiánok a „Niema” ünnepet, amikor a hegyekből leszálló szellemeket megtestesítő „kachinák” mindenkit megajándékoznak. A nagyfőnök is megajándékozott valamennyiünket. Jemez pueblo kerámiát kaptam Vörös Hajnaltól, én pedig egy magyar csikóbőrös kulaccsal ajándékoztam meg. „Nem sértő a legkisebb ajándék sem, hanem kedvesség” — tartja egy régi indián mondás. KUTASI KOVÁCS LAJOS (LONDON) A szerző és „Vörös Hajnal" nagyfönök 10
