Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-08 / 16. szám

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Förgeteg János, mint közerő Halbőr Förgeteg János reggel aludt a doma­­széki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság, és Förgeteg János meg van vele elégedve. Azon­ban a fanyeregnek megvan az a rossz tulaj­donsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához, és fölébredt. Odakint virradt. A tanyák között szellő fu­tott végig, és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált, és a gazda pislogó szemek­kel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. Já­nos gazda azt is tudja, hogy az útszélen me­lyik fát, mikor ültették, és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfo­­gamzzon. Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi vál­tozatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól, s Förgeteg lustán gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat múlva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mel­lett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel. Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul, és elkezd nagy erélyesen aludni. Hortyog. Idő­­közben a pusztázó odaér a ház elébe. A ku­tyák mérgesen fogadják, elharapott vakkan­­tásokkal jelezve azt a nagy folytonossági hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül. A lovaslegény odaléptet az ablakhoz, és bezörget a kardtokkal. — János! János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot: — Förgeteg János, hej! János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg, és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megma­rad befelé fordult állapotban az ágyban, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges tótok nemigen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.) Förgeteg fölül az ágyban, és elkezd tempó­san öltözködni. Minthogy a szemérmetes ma­gyar ember magával viszi az ágyba is a fehér ruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Aztán oda­megy az ablakhoz, és kikiált: — Mi kő? — Gyék ken ki! — mondja a pusztázó. Förgeteg a nyakába keríti a subát, és a pit­varban, ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy ká­romkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalevőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle köte­lezettség alól fölmenti az embert. így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsarónak. — Ken’ mátul kezdve közerő, Förgeteg Já­nos. János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arcába. — Mi vagyok én? — Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig. — Ingyen? — Hát. De leginkább mingyá mönnyék ken. János lenéz a földre, és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán fölkapja a fejét: — Hát möhetök? — Hát gyék ken ... Halbőr Förgeteg János még egy pár háttal kijelenti, hogy „rögvest” megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malí­­cia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusz­tázót a szobába. A tarisznya előkerül, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen belefér. Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisz­nyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel, a szőrébe akadt miegymást. (Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten, és azokat pakolta bele.) A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki kö­römvéggel letisztogatni bírja. ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell men­ni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, ke­resi jó félóráig kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá. Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrá­ban. Levág az oldalból egy darabot, és bele­rakja a tarisznyába. Véghetetlen lassan csi­nálja mindezt, s időnként odasandít a pusz­­tázóra, hogy ugyan unja-e már a dolgot. Idő múltán elkészül ezzel is. A nap már föl­kelt. Vérpiros fénnyel önti el az eget. A pusz­tázó nézi, és megszólal: — Eső lösz. János kap a szón, és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, az­után följebb halad, és a szeme elé tartott te­nyér mögül bele próbál nézni a napba. — Lőhet hó is — feleli aztán. János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a eókmók hiányzik. A eókmók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni. Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a pusztázó leszáll a lováról, s a kerítés bozótjában kutatva ráakad az ásóra. Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul. Mennek egy darabon az úton, amidőn Hal­bőr megint csak megáll. — Hopp-hó, fékomteremtette ... — No! — De bizony csak ... — felel János, és sü­­rögve tapogatja körül magát. — Mi? — A kaparó! — Micsoda kaparó? — Hát az ásókaparó! No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tö­kéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy ok­vetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon. A pusztázó meggondolkozik. Neki még más­felé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragás­sal ne soká késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejé­vel, és kétszer mondja: — Ügön, ügön. A legény megszorítja lovát, és leporoszkál a Madarász-tó túlsó végébe. Förgeteg hamiskás mosollyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül, és János foly­tatja az alvást. Idő múltán fölcihelődik, megindul, és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János. 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom