Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
BÉKÉS GELLÉRT Egyedül a palló végén csónak és csónakban a csend szóltál — vagy tán a nád közt a téli szél kereng? köd árad szét a parton a tó már elveszett és szétfoszlik a palló a csónak és a csend és szétfoszlik a szivem a ködnek nincs neve szétfoszlasz te is bennem némaság Istene szél oson a nád közt a víz fodrot vetett a csónak alja csobban — talán csak révület? borzongva várlak egyre a fojtó köd hideg szóltál — vagy kósza szél jár s a száraz nád zizeg? GÖMÖRI GYÖRGY Hazatérés Mint álomban, a fák olyan kuszák és homálybaveszőek; kopott utcákon bandukolsz — a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton — busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montpamasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád — és nincsen hová hazatérned. THINSZ GÉZA Elcsöndesedve „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” József Attila Elnémult bennem a lelkes alkimista, hogyha a szavak nem érnek aranyat, nem érdekel az aranykészítés titka. Ha a Bölcsek köve nem létezik, s az igéző varázsszó sem segít: visszhangzanám magamat, másokat, túl a felszínen, valóságosan. De csak hordozom hallgatásomat. KIBÉDI VARGA ÁRON 153 ódon fátyol ez a beszéd is ráborul meg sirat ja tárgyait édesbús selymes sejtelmek és az értelem változó szabatos járatai az értelem szabatos szabadossága az időjárás szomorú hajnala ez is népbetegség mint a többi járvány fekete babona eljár az idő is addig jár nem törik el csak a sejtelmek és az irgalom háza aranyszájú szentek és végre hangosan zokogni megmondani az árvaságot és ékesen szólók feneketlen kudarcát BAKUCZ JÓZSEF Ikon a dal törik ezer darabban hull a kőre csillagok csörömpölve kacagnak alkony sekély vizében őrjöngve zongorázik sápadt medúza óriás zsebóra jár a levegőben utcák zegzugából kihámozzák a sorsot türelmetlen mozdony ketyeg a folyosón kint készülj az útra a szív folyton törik ezer darabra hullva VITÉZ GYÖRGY (Azt hittem) hogy emlékezni néked is jó az emléknek értelme van hetedhétország forrásvizének horpadt bögrében metszett kristályban (még tenyeredben is) — íze van talán átlátszó talán unalmas talán sás béka érzik rajta de emlékezni néked is jó és ember szót csak szóval érthet — hidrogén nem oltja a szomjat az oxigén (bár életet ment) az újszülöttet megvakítja (téglarakás rakás tégla se Táj Mahal se Moholy-Nagy se Bauhaus se Kolosszeum) az emlékekben összeállnak a szarvasfi áliáról lecsurrant drágalátos szavak forráscsöppek kis tócsatükörré — nézz csak bele ez nem borotválkozó tükör nem borostát (borostyánt és babért se!) szégyent félelmet villant vissza rád (halált esetleg) most már tudom hogy emlékezni oly szörnyű lehet hogy az emlékben nincsen értelem ha az emlékben nincsen irgalom végső vak tükröd a magad eszkábálta képernyő: program és kapuzárás után recseg sustorog (deus ex masina) a óriás monoklijában télen-nyáron csak hull csak hull az elektronikus hó. KÉSZÉI ISTVÁN Pilinszky Jánosnak Egyetlen égő gyufaszál tüzében hamuvá hull a pusztuló papír, a kárhozattal bélelt néma éjben betűk lángban enyésző lelke sír. Csak a vérrel írt vers nem veszendő, csak a velőmbe hasító szavak élnek tovább; a többi a jövendő mélyén elhal: árnyékuk sem marad. Ha majd az évmilliók hamujában hever mozdulatlan, némán a hátam, velőmbe ivódott, csontomba vésett versedet gerincemről olvassa majd az Isten: minden szavad megőrzi hátgerincem papírnál is hűbben a pusztulás felett. TŰZ TAMÁS Bartók mintha az első bűnt ízlelgetném megrázkódom a gyönyörűségtől a többit már nem nehéz kitalálni villámokkal dobálózik az Isten a rövidszárú rozs a fellegekbe nő időnek előtte érkeztem meglehet de sohasem, fogtam mellé egy félhang erejéig sem fáradt pátoszok heréit zenék járdáról fölszedett puhány dalocskák lefolyhattok a csatornákba gyötörjük egymást Múzsa jobb így a pokoltól se félek bárha koránt sincs befejezve még a mű MAKKAI ÁDÁM Szeretem itt az Államokban... Szeretem itt, az Államokban, nyugodt az ember, mint az ón — máskor meg: tervez szárnyaién. Hát nem csodás az Államokban? Lusta az ember, mint az ón, pénzes polgári állapotban, sosem izgul, bármerre pottyan, gomblukán csügg a telefon. Vers, ha motoz, nem kérdi senki. S ha mégis szólsz: „Tessék...? Hiába...» Rádvigyorog száz szőke yankee. Kövér falatként szűk torokban gyötör a csodás államokban otthon, s nyomor nosztalgiája. 19
