Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
A NYOLCVANAS ÉVEKBEN politikai rendszerváltozásokra került sor. A társadalmi átalakulások — a dolog természeténél fogva — inkább az osztály- és tulajdonviszonyokra, valamint a strukturális kérdésekre koncentrálnak és ennek következtében más összefüggések és tényezők háttérbe szorulnak. Ismeretes az is, hogy a politikai rendszerváltozások mindkét oldalról bizonytalanná teszik a külföldön élő etnikai csoportok és az anyaország viszonyát. Ha a külföld már az „átalakulás” előtti politikai és társadalmi viszonyok között élő országokat és államokat jelent, úgy nyilvánvaló, hogy az etnikai csoportok jelentős hányada ellenérzéssel fogadja a változást, míg az anyaország — alacsony konfliktustűrő képességei következtében — tart a külső kapcsolatoktól. Ily módon a kapcsolatok évtizedekig minimalizálódhatnak. Az elmúlt másfél évtizedben — több tényező együttes hatására — jelentős változások indultak meg az etnikai csoportok értékelésében és „kezelésében”. A befolyásoló tényezők közül egyrészt a meg nem oldott nemzetiségi problémák váratlan erővel történő fellángolását (példák felsorolásától eltekintünk), másrészt a probléma világméretekre történő kiterjedését — ázsiai és afrikai országok — említjük meg, hiszen ezek szemléletesen igazolják, hogy napjainkban sem a polgári korszakban kialakult nemzetek asszimilációs törekvéseinek reális meghosszabbításával, sem olyan nemzetköziesedéssel nem számolhatunk, amely az etnikai problémák elhalványodásával, jelentőségének csökkenésével járhatna. Világviszonylatban figyelembe kell venni azt is, hogy a nemzeti államok száma „csak” 180 körül jár (persze ezek száma is megháromszorozódott az elmúlt 30 esztendőben), de 4400 körül van azon nyelvek száma, amelyeket a jelenlegi emberiség körében 100 ezernél több ember használ kommunikációs eszköz gyanánt. Végül a változást befolyásoló tényezők között kell megemlítenünk azt is, hogy a társadalmi átalakulás konszolidálódása óta az európai szocialista országok igyekeznek betölteni a nemzeti és állami kontinuitásból származó feladataikat a külföldön élő etnikai csoportokkal és egységekkel kapcsolatban is. Ha ezt a felfogást a különböző nemzetek és államok magukévá teszik és belátják, hogy a különböző etnikai csoportok jogainak biztosítása és kulturális — nyelvi szükségleteinek kielégítése nem gyengíti, hanem erősíti az államon belüli kohéziót; úgy nyilvánvaló, hogy a részben nálunk (nálunk is, nem szeretném kisajátítani) kifejlesztett „híd” elmélet és koncepció lassan-lassan utat törhet magának. Ennek a koncepciónak — amint az ebben a körben ismeretes — az a lényege, hogy az etnikai csoportok hidat képezhetnek az anyaországok és a befogadó országok között és ezáltal mindkét nép és nemzet kultúráját gyarapíthatják. Természetesen a híd szerepkör megvalósítása sok követelményt támaszt az etnikai csoportok iránt, amelyeknek úgy kell munkálkodniuk, hogy mindkét fél bizalmát megnyerjék. Függ e szerepkör megvalósíthatósága azonban a befogadó országok kohéziós erejétől, biztonságérzetétől és kulturális színvonalától is. Ily módon a kedvező világtrend ebben a vonatkozásban csak a jobb feltételeket biztosítja, a probléma kielégítő megoldása számos régionális — történelmi — hatalmi tényező függvénye. E nehézségek tudatában is úgy véljük azonban, hogy az ebben a vonatkozásban kedvező tendenciák újrakezdést és új lehetőségeket jelentenek, hiszen világméretekben az etnikumok problémája elsőrendű fejlődési és államstrukturális problémává válik. Ázsiában és Afrikában (más módon, de Latin-Amerikában is) ugyanis az önálló ismérvekkel rendelkező etnikai csoportok száma igen nagy egy olyan korszakban midőn — a jelek szerint — már nem lehet birodalmakat alkotni, de nem lenne célszerű az emberiség egy részét túlságosan kis államokba, nemzetekbe szervezni, hiszen azok előbb-utóbb áldozataivá válhatnak hatalmas szomszédaiknak, vagy a nemzetközi hatalmi tényezők változásainak. Hidak más népekhez A szocialista magyar társadalom életében kialakult és várható változások képezik a harmadik tényezőt, amely az Anyanyelvi Konferencia és a hasonló tevékenységek körüli „klímát” elhatározó mértékben befolyásolja. E változásokra történő utalás során elöljáróban is szeretném hangsúlyozni, hogy a világ más országaihoz — talán túlzás nélkül lehet mondani, hogy a 20. század végi emberiség egészéhez hasonlóan — mi is igen nagy problémákkal, nehézségekkel és ellentmondásokkal élünk és küzdünk. Napjainkra és a következő évtizedekre azonban nem az a jellemző, hogy vannak nehéz helyzetben levő és vannak könnyű helyzetben levő országok; hanem az, hogy a különböző országok és nemzetek eltérő módon és hatásfokkal néznek szembe a 20. század végének világpolitikai és világtörténelmi kihívásaival. Hazánkban az elmúlt két évtizedben olyan új politikai koncepció tört magának utat, amelynek összetevői és eredményei ma már világosan felismerhetők; sőt azokat, a külföldi közvélemény jelentős része (a szocialista világ és többi ország közvéleménye egyaránt) „sajátos magyar útként” jelöli meg. E „sajátos magyar politika” lényegében azon — a nagyon sok tudományos elemzés bázisán nyugvó — felismerésen alapszik, hogy a) A szocialista társadalmat nem tekinthetjük olyan értelemben homogénnek, hogy a társadalom minden tagja kizárólag a „közjót” szolgáló központi döntések helyes és fegyelmezett végrehajtására törekednék. A szocialista tásadalomban is vannak a megmaradással és fejlődéssel összefüggő egyéni, csoport- és intézményi érdekek, amelyek megfelelő pontokon feltétlenül kapcsolatba kerülnek a közjó megvalósítására törekvő központi érdekekkel. Ezért a közérdek eredményes megvalósítása elválaszthatatlan az egyéni, csoport-és intézményi érdektől; azaz a döntések kialakítása során a különböző érdek rendszerek egészséges összhangjára kell törekedni. b) A szocialista társadalom belső fejlődése nemcsak a tulajdon- és osztályviszonyok örökölt, majd átalakított rendjének tökéletesítésében áll, hanem abban is, hogy a társadalom struktúráját, igazgatási, intézményi és gazdálkodási rendszerét, az irányítási rendszert, a műveltség tartalmát és a tudományos kutatás tárgyát és ezekre építve a termelés és értékesítés megszervezését hozzáigazítjuk a belső szükségletekhez és a külső követelményekhez. E felismerések azon konklúzióra vezetnek, hogy a szocialista társadalomban folyamatos és komplex (kölcsönösen összefüggő) reformpolitikát kell folytatni. E folyamatos és komplex reformpolitika — amely a legkülönbözőbb területekre és tevékenységekre is kiterjed —, elfogadja a konfliktusok potenciális jelenlétét, de igyekszik elkerülni a társadalmi megrázkódtatásokat. Tudomásul veszi a valóságos viszonyokat, de e viszonyok bázisán igyekszik érvényt szerezni a szocialista eszmékből fakadó értékrendszer követelményeinek. Más megfogalmazásban ez annyit jelent, hogy a gyakorlati cselekvés a valóságos viszonyok és az értékrendszerből fakadó törekvések közötti kombinációt és kompromisszumot testesíti meg. Ilyen jellegű reformpolitika súlypontja, kiindulási pontja, a gazdaságban vagy a politikában egyaránt elképzelhető. Nyilvánvaló azonban hogy a gazdaság és politika közötti külcsönhatások következtében a gazdasági eredetű reformnak át kell terjednie a politikára, mert ellenkező esetben nincs folyamatos előrehaladás, hanem csak megrekedt reform. Megfordítva: elindulhat a reform a politikából is, de az új politikai struktúra konszolidálódása után azonnal hozzá kell fogni a reform gazdasági komponenseinek megvalósításához. A reform gazdasági indítása esetén az a kérdés merül fel, hogy képes-e a gazdaság megfelelő mozgásba lendíteni a politikai-társadalmi struktúrát, míg a fordított esetben (ti. politikai indulás esetén) a társadalmi egyensúlyt alkotó komponensek erősebben lengenek ki. valamint a politikai indulatok, érdekek és kompromisszumok túlságosan behatárolják a gazdaságilag lehetséges megoldásokat. A résztvevők előtt jól ismert tény, hogy a magyar társadalom a gazdasági indíttatású reformpolitika útját járja és eddig a változásokat — az eltérő érdekek és a valóságos viszonyok gondos egyeztetésével — viszonylagos nemzeti (társadalmi) konszenzusban tudta megvalósítani. A hetvenes évtized elején bekövetkezett kisebb megtorpanás után az elmúlt években megkezdtük a reformok átvitelét a társadalmi-politikai struktúrák világába. A reformpolitika szelleméből és kontinuitásából következik — és a világgazdasági korszakváltás által felvetett új problémák megerősítik azt a tendenciát —. hogy közben a gazdasági természetű változtatások, átrendezések és lényeges módosítások szüntelenül folyamatban vannak. Ennek a folyamatos és komplex reformpolitikának szerves alkotóelemét képezi a magyar társadalomnak az a törekvése és tevékenysége, hogy megfelelő formában közreműködjék a külföldön élő magyarok anyanyelvi és kulturális szükségleteinek kielégítésében. Ezt nemcsak ezért kívánjuk, mert a külföldön élő magyarok segítségével hidakat építhetünk más kultúrák és más népek felé; bár ilyen szellemi hidakra talán még soha nem volt szüksége az emberiségnek, mint az ezredforduló évtizedeiben, midőn a különböző társadalmi és a különböző civilizációs rendszerek közötti kooperáció a túlélés egyik legdöntőbb feltételévé válik. Ebben a körben még említeni is alig merem azokat a naiv, de rosszindulatú feltételezéseket, hogy fizetési mérlegünk egyensúlyát a külföldön élő magyarok dollárjaival szeretnénk biztosítani. A magyar népgazdaság a fejlődéséhez szükséges konvertibilis devizákat eddig is és a jövőben is áruk és szolgáltatások exportjával biztosította és fogja biztosítani és az összes idegenforgalmi bevételeink nem szocialista (tőkés és fejlődő) exportunk világpiaci értékének alig 4—5%-át jelentik. Ez az arány a következő evekben 1—2"/o-ot módosulhat egyik, vagy másik irányba. Ezekre a kapcsolatokra azért is szükségünk van. mert az a körülmény, hogy külföldön szinte minden magyar családnak rokonai, hozzátartozói, barátai, vagy szellemi társai vannak a belső társadalmi viszonyok (a valóságos viszonyok) szerves részét képezi. Közvéleményünk tehát olyan politikát vár el a kormányzattól, amely az érintkezést a külföldi rokonokkal és barátokkal lehetővé teszi. E kapcsolatok szabadságban fogantatott kölcsönös döntések alapján jönnek létre, senkire sem kötelezőek és nincsenek mögötte adminisztratív hatalmi kötöttségek. A mai napon, az Anyanyelvi Konferencia megnyitásának napján tehát újra megerősítjük és munkánkkal maradandóvá tesszük önmagunkban azt a reménységet, hogy a világhelyzet lehetővé teszi, vagy legalább nem akadályozza meg e kapcsolatok fejlődését. Hisszük, hogy az etnikum problémáiban kialakuló új trendek, tendenciák és politikák inkább felkarolják és előmozdítják, mint hátráltatják a különböző kultúrák közötti hidak megépítését. És nagy valószínűséggel tudjuk (noha a jövő mindig tartalmaz előre nem látható tényezőket és folyamatokat is), hogy a magyar társadalom mind saját külső kapcsolatainak építése, mind saját társadalompolitikájának továbbfejlesztése során érdekelt abban, hogy a hazai kultúra és a külföldön élő magyarok közötti kulturális, tudományos és emberi kapcsolatok még a mainál is szélesebbé, tartalmasabbá és hasznosabbá váljanak! Ebben a szellemben köszöntöm az Anyanyelvi Konferencia minden résztvevőjét és a konferenciát meg-5