Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-25 / 15. szám
Pilinszky János 1921-1981 Sokan és sokféleképpen próbálták jellemezni Pilinszky János sokáig a lappangás létformájára kárhoztatott, s aztán Kossuth-díjjal is elismert, életének utolsó másfél évtizedében már a leghálásabb kritikusi és irodalomtörténészi vizsgálódások tárgyaként kezelt költészetét. „A reménytelenség költője”, „a vigasztalan magány költője”, „a halál lenyűgözöttje”, „a kiszolgáltatottságtól való irtózás költője”, „a magyar költészet Szent Ference”, „krisztusi költő”, „a részvét és az irgalom poétája” — mondták és írták róla, iparkodva természetesen megtalálni azokat a jelzőket is, amelyekkel érzékeltetni lehet az ő szóművészetének különösségét. Megállapítva és kifejtve, hogy költészetünkben ő az egyik legnagyobb tömörítő, a kín szavainak páratlan fölszikráztatója, az élménytől az elvonásig vezető út mesteri lerövidítője; olyan verskompozícióknak a teremtője, amelyekben a szó a legrövidebb utat találja meg ahhoz, hogy tapasztalatból, gondolatból és képzeletből látomássá legyen. „A tragikum és a derű vonz, a görögöké, ahová eljutni szeretnék” — nyilatkozta, s ez bizonyos értelemben a múltjára is érvényes. A hatalmas részvét — olyan, amilyen az övé volt —, csak rendkívüli érzékenységből, hatalmas kínokból származhat. De a hatalmasan kifejezett részvéthez, a költeménybelihez már más is kell, hatalmas örömvágy, örömre való képesség, a derű hatalmas akarása. Ma már látható: annak az oka, hogy sokan a vigasztalan szenvedés költőjét hangsúlyozták benne, nem annyira a belsőben, mint a külsőben rejlett: az az emberi-művészi alkat, amely Pilinszkyé volt, a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején hallgatásra volt ítélve, azaz — öntörvénye szerint, önnön határainak megsértése nélkül —, nem gyakorolhatta azt a derűért való megküzdés művészi örömét, a kifejezés győzelmét, és — legyen szó bármilyen kínnak a formába szorításáról —, mámorát. Mihelyt ezt megtehette, rögtön világiasodni kezdett a költészetében. A katolicizmustól, amely vallásos hite volt, nem szakadt el, de a költői-emberi hitet nem korlátozta a vallásos hitre. Az emberi lét törékenységét már úgy élte meg, és úgy fejezte ki annak végletességeiben is, hogy abban nemcsak rejtett inspiráló erőként, mögöttes energiaként érezhettük a derűt, hanem a költői képek és versszerkezetek módosulásaként, költői hangzásként és szerkezetként is. H. Z. FOTO: RÉVÉSZ TAMAS — MTI Egyenes labirintus Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? — nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. Bűn és bűnhődés A befalazott képzelet még egyre ismételgeti — A pillanat villanyszék trónusán még ott az arc, sziklába mártott nyákszirt, gyönyörű kéz pórusos jelenléted. Még tart a nyár. Ereszd le jogarod, királynő. Egyetlen olvasmányom Az istenek színevesztett szalonját, a fakó ülőkékre és a törtkarú székekre helyezett gesztusokat, a lombok meg a zápor és a szél együttesét, az istenek és köztünk ernyedő fonal irányát olvasom, a megoldás becsvágya és kényszer nélkül, mint legelső — és legutolsó, egyetlen olvasmányomat. Betűk, sorok Megérdemelné a békés halált minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol. A tenger A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én?. Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet. Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény. Szabadulás Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most, egy percre, a halott kéz s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. A tékozló fiú keresése Itt lakott kétségtelenül. Látod? Látom. A mi fiúnk. Ülj az ablakba, nézd a házakat, aztán a szobát, falakat, a jégveremnél hidegebb éléskamrát, mosdóhelyet. Most pedig indúljunk haza. Újra József Attila Te: bakája a mindenségnek. En: kadettja valami másnak. Odaadnám tiszti kesztyűmet cserébe a bakaruhának 19
