Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-27 / 13. szám
Amikor Forró Jenő zeneköltő és hegedűművész kissé sovány és lebegő alakját a Chaussée-D’Antin körül megpillantottam, rögtön tisztában voltam vele, hogy könnyed lépteit ama szent helynek irányítja, amelyet a kegyeletes franciák Irgalom hegyének, a rideg magyarok pedig egyszerűen zálogháznak neveznek. Tavasz volt, és a levegő kéklő zengésekkel volt tele. A Chaussée-D’Antin tömör és lobogó áruházai előtt, mint méhek a méhkas körül, izgatott nők tolongtak, forogtak és zümmögtek attól a benső megelégedéstől, mely nemes lelkűket a mindenféle színes szalagok, művirágok, csipkék és egyéb rongyok láttára elöntötte s elkábította. De egyetlenegy szem, egyetlenegy gyöngéd tekintet sem fordult Forró Jenő felé, hogy kétségbeesett útjában megállítsa őt. A Kálvária ott nyílott előtte. Az Irgalom hegyére kanyarodó dohos, nedves és főleg elnyűtt lépcsőzet, az egész zord, homályos, szennyes és végzetes csigalépcső ott bontogatta ki előtte a maga elkorhadt és halálra taposott fafokait, amelyeken egy lihegő emberiség évtizedek óta vonszolgatta mind feljebb s feljebb a sivár nyomorúságát. Magyar hazánk szülöttei is jártak erre, de hányán! S micsoda hosszú sorban mindazok, akik küszködtek, tanultak, böngésztek, írtak, föstöttek, faragtak és hegedűitek, és legföljebb csak zenét költhettek Párizsban. De Forró Jenő meglátott. Más ember az ő helyében az álszemérem érzésének ama bús ködébe burkolódzott volna, mely a legjobb lelkekben is eltemeti a szegénység büszke tudatát... Más ember könnyedén elbújkált vagy restelkedett volna. Forró Jenő nemesen és tisztán, mint egy ifjú Benvenuto, a szemembe nézett. — Vége van a zenének — mondotta —•, hazamennek a legények. — Igen szomorú vagyok — feleltem —, hogy e bús helyen, a Hegy tövében kell reád akadnom. Miért nem előbb, és miért nem másutt? — Igen. Miért nem inkább egy jó ízű vendéglőben értél tetten engem, in flagranto delicto — tette hozzá kellemesen. — Ezt magam is jobban szerettem volna. És két nagy, fekete szeme, a sápadt arc mélyében, csöndesen elborult. Bizonyos késő nyári napok sötétednek el így. De az utca oly lázas és zengő volt körülöttünk, s a nők színesen kanyarodtak, és valami roppant lappangásban egy parányi boldogság is rejlett. — Mégis oly gyönyörű minden az életben — mondottam, mert fiatal voltam. — Még az Irgalom hegye is szép. Először is oly költőiesen hangzik. Ó, franciák! Ó, Anatole France! Másodszor, azok az urak olyan finomak odafönn. S milyen kedves lejönni onnan, ha az ember hoz magával néhány frankot a zsebében. Az út be szép visszafelé! — Igen — felelt csöndesen, de rajongás nélkül. — Az út szép visszafelé. De fölfelé gyalázatos. Egy pillanatig hallgatott. Aztán, hirtelen, vézna testében megrázkódva vagy inkább egy nagyot lebegve, sarkon fordult és visszaszólott: — Meddő szavak. Mondtam már, vége a zenének. Megyek becsapni a hegedűmet. — A hegedűdet! — szóltam megdöbbenve, s a sötét lépcsőn loholtam utána. — Hát persze, a hegedűmet — felelt dacosan —, a becstelen hegedűmet. Mért tartsam el, ha ő nem tart el engem? Mért ápoljam, és mért pengessem, ha koplalhatok miatta? Mars a zálogba! Csak azért is. A cigány, a cigány, az nem tud megválni tőle. De én művész vagyok, klasszikus művész, hej-haj, öreg Vieuxtemps! Két napja nem ettem. Szomory Dezső 1869-1944 „Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra, és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban, vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: „Ejnye, be jó szaga van!" - Mennyire jellemző Szomory Dezsőre, a magyar szecesszió talán legeredetibb egyéniségének egész művészetére ennek a valószínűtlen mondatnak vörös martys pátosztól és Heine-i iróniától roskadozó stilromantikájal Egyik önéletrajzát kezdte így; a valóságban a Király utca 37-ben született, s apját Weisz Jánosnak hivták, írnok volt egy ügyvédi irodában, később pedig kereskedő. De ugyanakkor tény, hogy esztendőkkel később a Zeneakadémiára beiratkozó fiának felvételi vizsgáját Liszt Ferenc is végighallgatta. Életének és munkásságának a története is olyan, mintha egy romantikus opera szerzője komponálta volna, olyan stílusban és hangerővel, amelyben „nincs alapfok és középfok —, ahogyan Kosztolányi jellemezte —, csak csupa felsőfok, magas Cé és fehérizzás"; s azzal a céllal, hogy csupán a szavak, hasonlatok áradásával, a dübörgő zengést affektációval vegyítő mondatok zenéjével is a wagneri Gesammtkunst megvalósítására törekvő Írót a szó szoros értelmében - többször is — fölvezesse az élet csúcsaira, és alámentse a pokol bugyraiba. Alig tizenkilenc éves „szőke, nyúlánk Kerubin”, s a kor legnagyobb színésznőjének, Jászai Marinak a kedvese, akinek a budoárjából 1889-ben a katonaság elől Párizsig fut. Zsebében Jókainak Türr Istvánhoz szóló ajánlólevelével megismeri Daudet-t, Rippl-Rónai körül, és Munkácsy szalonjában forgolódik szegényes-sivár szállodai szobák lakójaként, kifizetetlen számlák szorongásával a szívében, nem egyszer sorban állva a zálogházak előtt, az Irgalom hegyén. Tizenhat évi távoliét után hazatérve Habsburgtrilógiájának első darabjával, a Mária Teréziáról szóló Nagyasszonnyal (amelyet ő, a katonaszökevény I. Ferenc Józsefnek ajánlott, „a legmélyebb hódolattal, hálás alattvalójaként") a Nemzeti és a Vígszínház ünnepelt szerzője lett, s ugyanennek a darabnak a felújításakor - 1927- ben - az egész Belvárost felforgató utcai tüntetésekkel kellett szembenéznie. S amiért az Akadémia tudós urai a legtöbbet támadták a tízes években: „nyelvrontásának” köszönhető, hogy nyakatekert kifejezései és szertelenségei mellett „Szomorynak vannak mondatai, amelyek többet érnek kitűnő és ésszerű irók egész munkásságánál." Élete utolsó évtizedében kihűlt körülötte a világ; elmagányosodott, már nem versengtek A rajongó Bolzay-lány, a Györgyike drága gyermek, a Hermelin s a II. József szerzőjéért a színházak; 1944 novemberében üldözöttként halt meg eléhezés következtében — „sajnálni való hajótöröttként", ahogy a hetvenöt éves író egyik utolsó levelében jellemezte önmagát és sorsát. Két bombázás közti szünetben temették el. D. M. AZ IRGALOM HEGYÉN De még azt is mondta, egy csöppet lihegve már: — Be cudar lépcső, szent Isten! Be fárasztó, be kínos! Már odafönn voltunk ekkor, a Hegy tetejében. A költői képzelet nyilván másképp gondolta el ezt. Mögöttünk a züllött lépcső forgott le a mélybe, mint egy sötét törvény fenekére. Fölöttünk egy kéznyújtásnyira az alacsony mennyezet. De előttünk egy törpe ajtó a reményteljes megváltásba nyílott. Odabenn a teremben oly világos volt! Az ablakok mosdatlan üvegén a tavaszi nap ifjú fénye égett. A finom urak, ó, franciák! ó, Anatole France! sorra mind feltűnnek a kopott íróasztalok előtt, s az ember állatoknak nézte volna őket, amint meggörnyedve egyre csak körmöltek. — Egy hegedű, ó, egy hegedű! — szólott az egyik, mintha most ébredne a világra. — Egy hegedű — ismételte egy másik azon a fásult és érzéketlen baritonon, mely e földi léttől teljesen külön vált. Az öreg Leibniz beszélgetett így. — Egy hegedű! — csengett végre nyájasabban egy rokonszenves szőke férfiú ajkáról. Ez a becsüs volt. — Igen, egy hegedű. Önöknek csak egy hegedű, nekem: az én hegedűm. Ez egy nüánsz, kérem — felelte Forró Jenő valami homályos védekezéssel, és a becsüs ránézett. Mint a fölkészülő fogorvos nézett rá e becsüs, azzal a sajátságos érdeklődéssel, mely titkon a szenvedést lesi. S amint ügyesen megnyitotta a hegedű tokját, s lila szín bársony bölcsőjéből gyöngéden kiemelte a hangszert, rögtön látszott rajta, hogy az emberi nyomornak színes áradatát némi érzéssel figyeli, s mint könnyed műkedvelő mereng el egy rongyos világ szemléletén. A falak mentén, a padokon, viaszos árnyalatú, s kissé bágyadt arcok emelkedtek elő és sorakoztak a roskatag vállakon. Ezek mind vártak, mert mind hoztak valamit, mindenféle tarka tárgyakat, melyeket a szükség kimustrált az életükből, holmi ékszereket és bronzokat valamelyes letűnt jólét alkonyatában, és tömör s zamatos revolvereket is, mert hiszen élni kell! Megbélyegezve s lomposan néhány bús nő is gubbasztott itt, míg néhány újonnan érkező sápadt hölgy holmi cókmókokiat adott le olyan megriadt és üres tekintettel, mint az üldözött anyalúd. Ez az egészen, az egész nagy zarándokláson, az összes rongyokon rajta volt a nap, szélesen s fényesen a tavaszban. De már ekkor, a rokonszenves szőke férfiú, a becsüs, ó, a becsüs ismét megjelent. A nagy perc volt, az áldozás rejtelmes per-18
