Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 12. szám
PÁSKÁND1 GÉZA Ravasz kívánság Fut a Kígyó Róka elől, tyúkólban lel menedéket. Nem árulták el a tyúkok, szerte rebbentek szegények. Végül elfogta a Róka az ártatlan vízi siklót, s mivel kománk nem volt éhes — mást kívánt meg: hízelgő szót. — Ki a ravaszabb, én vagy te? — Te vagy felség, csak te lehetsz! — No, kívánj egy jóízűt nékem úgy utadra eresztelek. Töprengett a kicsi kígyó, hogy’ kívánjon, mit kívánjon, hogy feje is megmaradjon, de azért tyúkot se bántson. — Tyúkot a Rókának ott az ólpadláson — hát a Tyúknak, mit kívánjak? Rókát sose lásson! Tetszett a Rókának Kígyó kívánsága, útjára engedte, de már meg is bánta. Elfogta futtában. — Ravasz Kígyó koma, hogy fogjak én tyúkot, ha ö nem lát soha? így szólt a kis kígyó: — Pedig jól gondoltam. Csak ha nem vesz észre foghutsz tyúkot ólban, hiszen ha meglátna rögvest elrepülne. — Mélázott a Róka, és útjára küldte. Tanulság: Ki kíván, mit kíván — odafigyelj egy komám. Te meg másik: ügyelj arra, legyen szavadnak két szarva, s amíg tartod egyenest: döfjön egyet jobbra s balra, mert középen így védi meg fejedet. KERÉK IMRE Zenei világnap öt perce? tíz? mióta figyelem ezt a fekete frakkot öltött rigót, ahogy ünnepélyes-komolyán hajlong az ablakom előtti körtefa gallyán jobbra-balra, mint koncerten a karmester szokott? Sárga csőre vezénylő pálca, megadja a jelet, s körül a harmatlombú fák felett millió síp és fuvola — felzendül a zenei világnap nyitánya. A medve nem szereti a bocskorszagot, inkább szereti a mézet vagy a gyönge kukoricát. De ha éhes a medve, bezzeg elindul ökelme a bocskorszag után is. Ez történt egy bizonyos fekete mackóval, amint éhesen bolyongott a hegyek között. Már egy hete nem ebédelt ökelme, hideg hónál egyebet nem evett, avval pedig nem lehet jóllakni. Nagyon megörült tehát a medve a bocskorszagnak, amely megütötte az orrát. A havon valóban nyomok látszottak, bocskorosok jártak arra. A medve gondolta magában: — Hej, de jó volna valakit kienni a bocskorából! A havon gyorsan futni kezdett, amerre a nyomok vezettek. Zápolya úr bocskoros hadai jártak pedig arra, az ő nyomukba indult a medve. A bocskoros vitézeknél kard meg buzogány volt. Bátran szembeszálltak a medvével, főbe kólintották, megkötözték kötéllel, lánccal aztán tanakodni kezdtek sorsa felett. Egy nagy bajuszú vitéz így szólt: — Én nem bánom, akármit csináltok vele. Nekem csak a süvegre van szükségem, amelyet a bundájából fogok varratni. A medve hallgatott, amíg a bőrére alkudoztak. Neki sehogy sem lesz jó dolga. Sajnálta már, hogy idejében nem nézte meg a bocskorokhoz tartozó fegyveres embereket. Egy szürke kecskeszakállú vitéz megemelte fején tollas süvegét és megszólalt: — A nagyasszonyra, Zápolya urunk édesanyjára nem gondol közületek senki. Ügyis mindig panaszkodik, hogy nem őrzi Kézsmárkon senki a házat, amíg a fia hadban jár. Vigyük el a medvét házőrzőnek. — Igaz biza! — kiáltották. — A háborúból úgysem hozhatunk semmi ajándékot a nagyasszonynak. Gyere, mackó! A vitéz a buzogány nyelével megnyomkodta a medve hátát, a kötél végét a kezébe fogta, s így mentek tovább a havas hegyek között Kézsmárk felé. A medve lógatta nagy bolond fejét, mert még mindig fájt a buzogányütéstől. Zápolyáné nagyasszony a kapuban várta fia katonáit. — Jó, hogy megjöttek kendtek. Fogyatékán van az aprófám. Hamar hasogassanak egy kis fát. A vitézek az udvarra mentek, vágták a fát, de mert nagyon fáradtak voltak, a fa behordásához már nem sok kedvük volt. Ott ült a medve. — No, mackó segíts! — kiáltotta a kecskeszakállas. A medve két lábára állt. Az aprófát a hátára kötötték. Elfért azon a széles háton egy szekérre való fa. Aztán behajtották a medvét a fával a konyhába. Zápolyáné már a tűzhely előtt állott. — Ejnye, be erős szolgájuk van kendteknek — mondta a nagyasszony. A kecskeszakállas levette a süvegét. — A nagyasszonynak hoztuk, legyen házőrzője, ha mi nem vagyunk idehaza. — Ezt bizony jól tették kelmetek. A rossz emberek éjjel úgyis elhordják a kerítést meg a kéményből a sonkát. Magamban vagyok én, nem félnek tőlem. — No, majd félnek ezután! — mondta a vitéz. — Még csak a vízhordásra tanítjuk meg a medvét, aztán megyünk tovább, Lengyelországba, mert most ott van háború. A medve a vízhordást is megtanulta. Mikor behordott egy kádra való vizet, a vitézek odavetettek neki egy fél juhot, amit a medve jóízűen megevett. Aztán lefeküdt, aludt, bizonyosan azt álmodta, hogy a tető alatt jobb aludni, mint odakint a havas erdőben. Másnap a vitézek útra keltek, de előbb erős ketrecbe zárták a medvét, ahol ezután a napjait tölti. De éjszakára kinyílik a ketrecajtó, akkor sétálhat a medve az udvaron, moroghat, dörmöghet, reggelre viszszatér vackába. A buzogányt a nagyasszonynál hagyták. — Csak ezt tessék neki megmutatni, ha engedetlenkedik. Ezt már ismeri. Tavaszig vigyázott a medve éjszaka a Zápolya házra. Nem is veszett el egyetlen sonkája a nagyasszonynak. Tavasszal megjött a hadból Zápolya uram, a házőrzőt visszaeresztették a zöldülő erdőbe. 23
