Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
KOKAS IGDAC A második világháború után Jelentkező magyar művésznemzedék egyik legtehetségesebb alakja Kokas Ignác, akinek a munkásságát első ízben felvonultató 1969-es bemutatkozás után - sok vidéki és külföldi szereplést követően - tavaly decemberben rendezték meg második átfogó kiállítását a budapesti Műcsarnokban. 1926. március 4-én született Fejér megye Vál községében, apja asztalos. A Képzőművészeti Főiskolát 1952-ben végezte el Kmetty János és Bernáth Aurél tanítványaként, az 1955-ben festett Bányász című képéért Munkácsy-díjat kapott, 1966-ban ismét Munkácsy-díjas. A további elismerések is jelzik, hogy a pályatársak mezőnyéből egyre szembetűnőbben kiemelkedő művészről van szó. 1968-ban húsz képével ő képviseli a magyar festészetet a Velencei Biennálén, 1971-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes, 1978-tól Kiváló Művésze, 1973-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára. Diplomamunkája az Asztalos, a Bányász, a Parasztok között 1955- ben, a Kivégzés 1959-ben került ki műhelyéből, de ezekben az éles szemű művészettörténészek is csak utólag fedezhették fel egy szuverén világú művész készülődését. A következő időszak (1961— 65) képeinek főszereplője is maga az ember: Qlvasó paraszt, Apám, öreg ember galambbal, Hegesztő, Este, Szürke portré. Ám ezek már jelzik a festő változó hangját, nehéz belső küzdelmében érlelődő önálló stílusát. S a figyelmes szemlélőnek tévedhetetlenül elárulják, honnan jött a művész, hová valónak érzi, vallja magát változatlanul, hisz az övéiről beszél akkor is, ha nem a legmegragadóbb Apám-at vesszük szemügyre. Nehéz sorsú, keményre kalapált, inas-szívós férfiak nők mind, s noha ismeretleneknévtelenek, arckifejezésük, tekintetük, testtartásuk mégis ezt sugallja, mert sokat megéltek, sokat is tapasztaltak. A teljes hangváltás, a magára találás, a sajátos látásmód a hatvanas évek derekán jelenik meg Kokas festményein. Emberi és művészi vívódásaiban ott keres és talál frissítő forrást, ahonnan elindult, s ez külön is igazolja a nem átlagos tálentum jelenlétét: ismeri tehetsége természetét és határait. Szülőföldjének emberei mellett, a falujához közeli Ginza pusztán, az egykori uradalom elnéptelenedett, omladozó, múltba merülő szigetén megleli különvilága motívumait, amefyek refrénszerűen, meghatározóan újból és újból visszatérnek. Az Este a falun, Az öreg háza, Elmúlás, A tékozló fiú, Elhagyom a falum, Ginza puszta, Kajászói temető, Kálvária a régi, még létező, de megváltozó magyar falu és táj képei — de így s ilyen módon még senki sem festette meg. Nem csoda, hogy az 1969-es műcsarnoki tárlat képzőművészeti szenzációnak számított. S bár ez elismerés nem volt egyhangú, Kokas festészetének azóta is vannak tagadói, ellenzői, de azt már senki sem merné, tudná cáfolni, hogy ő a számon tartandó néhány mai magyar festő egyike. A legutóbbi kiállítás képein egész gazdagságával feltárult előttünk Kokas világa, a már említettek mellett, a Párbeszéd Ginzán, Liturgikus táj, Kapualj, A váli híd Nepomuki szoborral, Örök Ginza, Háború, Műterem Ginza pusztán, Életfa, A vonuló Ginza, Éjszaka Ginzán, Búcsú Ginzától, A szülőház siratása, Bejárat Szent György pusztára, Menekülés Ginzárói című képein. E kiragadott címek a festő ars poeticájára és eredményeire utalnak. Szuverén saját világ ez; már külön mitológiája, mítosza is van, amely ugyan egy eltűnő életforma és táj legfőbb jegyei, de a bennük rejlő emberi érték a máé, a ma ifjú nemzedéké is. Művészet című folyóiratunk 1973-ban kérdést intézett néhány alkotóhoz a művészet társadalmi elkötelezettségéről, a progresszivitásról s a művésznek korunk valóságához való viszonyáról. íme Kokas felelete: „A három kérdés különválasztását nem tartóin szükségesnek. Így megpróbálok a kért rövidséggel, összevontan válaszolni. Szerintem a nagyság és társadalmi elkötelezettség egyet jelent a képzőművészetben. Ezt a művészettörténet tanúsítja, és úgy gondolom, ezután is így lesz. A nagy alkotók hatalmas erejű, kölcsönös vonzásba kerülnek korukkal, és ebből az ölelésből születnek meg azok a művek, amelyek tartalmukban, formájukban törvényszerűen újak lesznek. Ezekben az alkotásokban magára ismerhet a kor és a benne élő emberiség.” Magára ismer-e? Kokas képeinek nem minden nézője mondhatja ezt el. Az említett egyedi, mitologikussá emelt jegyek kulcsrendszere nélkül a képzőművészeti ábécét nem tanult tárlatlátogatónak sok Kokas-kép marad csupán megkapó, érdekes látvány, dekoratív színegyüttes. Pedig mintha órájuk is számítana a festő; legtöbb művén föllelhetők a való világ elemei, töredékei, ezek segítik a szemlélőt a megközelítésben. És ezzel a művészi módszerrel Kokas a maga számára eldönti, az évtizedek óta vitatott közérthetőség kérdését, mivel szerinte a művészetnek éppen az a legfőbb kritériuma, hogy összegezi a világról figyelmünkre érdemes mondanivalókat. Bár aki elbukik az érthetőség és közérthetőség akadályán, az nem élvezheti, nem tudja befogadni a műalkotást, ám a világ művészi kifejezése, az újat teremtő embernek mégiscsak magasabb szintű tette, mint az iskolai ábécés könyv. Tőlünk, a nézőtől is munkát, közreműködést igényel. GERGELY MIHÁLY 24
