Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-07 / 5. szám
ad a lomról Aczél György miniszterelnök-helyettes fogadta Paul Lendvait, az Europäische Rundschau című bécsi folyóirat főszerkesztőjét, és válaszolt kérdéseire. Az interjú a negyedévenként megjelenő folyóirat 1980. 4. számában György Aczél über Politik in Ungarn címen jelent meg. Lapunkban ezt az interjút közöljük folytatásokban. (Harmadik rész) tárgyilagosan ítéljük meg önmagunkat és helyünket, szerepünket a világban. Eredményeink nem tehetnek önelégültté bennünket. Már csak azért sem, mert most sem vagyunk védve a tévedésekkel szemben. Kezdetben például lebecsültük a világgazdasági válság várható hatását népgazdaságunkra. Mégis úgy hiszem, azért még idejében ráébredtünk, hogy — a világpiac és a magyar gazdaság közötti sok szálú kapcsolatok miatt —, a válság hullámverése nem fog elcsitulni határainkon, s nekünk eszerint kell a gazdaság „nyílt tengerén’’ navigálnunk. A politikai szubjektivizmus veszélye ön egy indiai folyóiratnak adott nyilatkozatában a politikai szubjektivizmust a „ma és nemcsak a ma” egyik legnagyobb veszélyének nevezte. Hogyan és milyen eszközökkel kerüli el ezt a hibát a mai magyar vezetés? Mi a biztosítéka annak, hogy a múlt hibái nem ismétlődnek meg, hiszen nincsen ellenzéki sajtó és egypártrendszer van? Mi a mechanizmusa — ha van ilyen egyáltalán —, az ellentmondások felismerésének és feloldásának? Szubjektivista az, aki nem azt látja valóságnak, ami van, hanem azt, amit látni szeretne; aki vágyálmait, téveszméit magyarázza és vetíti bele a valóságba; aki a „szeretnénT’-et összetéveszti a „van”-nal és a „lehetséges”-sel. A politikai szubjektivizmus veszélye fennáll minden politikai rendszerben. Fenyeget minden pártot, leginkább azokat, amelyek hatalmon vannak, de azokat is, amelyek ellenzékben vagy illegalitásban tevékenykednek. A szubjektivizmus akkor válik különösen kockázatossá társadalmilag, ha nincs kontroll, ha a politikai vezetés a döntéseket szubjektív információk alapján hozza meg. Az új társadalmi rendszerek kezdetben különösen ki vannak téve a szubjektivizmus csábításának. Minden új rendszerben megtalálhatók azok, akik a valóságot figyelembe nem véve, csak eszméikre, ideáljaikra figyelnek. Segíti a szubjektivizmus térhódítását a fenyegetettség is, ahogy Magyarországon is 1919-ben, majd 1945 után a hidegháború éveiben történt. A szocializmus alapvető érdeke, hogy építői minden tőlük telhető módon és sokféle eszközzel korlátokat állítsanak a szubjektivizmussal szemben. Erre törekszünk mi is. Tökéletes recept, szabadalmazott megoldás nincs. Különböző módszerek kidolgozására törekedtünk, de az elérteket még nem tartjuk kielégítőnek, még biztonságosabb megoldásokra van szükségünk. Tudjuk, a szocializmus politikai rendszerében is előfordul hibás, szubjektivista gyakorlat. De éppen a szocializmus az a társadalmi rendszer, amely a szubjektivizmust — amint veszélyeit felismerte — ki tudja küszöbölni. Ennek alapvető feltétele a termelőeszközök társadalmi tulajdona, az osztályviszonyok átalakulása, a tudományos ideológia, a demokratikus fórumok mind elevenebb működése. A szubjektivizmus elkerülésének alapvető feltétele a valóban működő társadalmi érdekképviselet. De tévesnek, korlátoltnak tartom azt a felfogást, amely a pártok számától, az ellenzéki pártok vagy sajtóorgánumok lététől teszi függővé a valódi társadalmi érdekképviseletet. Tévesnek, valótlannak, mert abszolútnak ítéli a saját praxisát és értékrendszerét, minden más megközelítést antidemokratikusnak bélyegez. Saját normáit tartja örök érvényűnek, azokhoz mér mindent, az életformát éppúgy, mint a politikai mechanizmust. De hát valóban így van ez? Nem éppen ez a szubjektivizmus egyik legfőbb változata? Valóban a többpártrendszer és az ellenzéki sajtó a demokratizmusnak és a hatalom ellenőrzésének az egyetlen lehetséges útja? A nyugati demokrácia politikai mechanizmusa nemcsak a szocialista országok számára kétes értékű modell. A harmadik világ számos országában sem hajlandók alkalmazni. Többpártrendszer és demokrácia Ha elfogadnánk a pártok számának önmagában perdöntő voltát, akkor a Horthy-rendszert a maga több pártjával demokratikus rendszernek kellene tekintenünk. Lehetne feszegetni azt a kérdést is, hogy a nyugati demokráciák különböző polgári pártjai csakugyan azt képviselik-e, amit önmagukról vallanak. A múlt századi klasszikus polgári demokrácia pártjai még nyíltan osztályok, rétegek képviselői voltak, ma viszont a legtöbb párt arra törekszik, hogy „néppártként” szerezzen szavazatokat és lehetőleg a legellentétesebb rétegeket vonja befolyása alá. Gyakran elmondtuk már: mi a pártok számát nem tekintjük a szocialista társadalom kritériumának. Lehetségesnek tartjuk a szocializmus építését több pártú politikai rendszerben is. A mi történelmi körülményeink úgy hozták, hogy politikai mechanizmusunk az egypártrendszerre épülve alakult ki. Ez sok tényezővel összefüggött, amelyek kifejtése hosszú lenne. Ez azonban egy okkal több arra, hogy figyelmünket a demokrácia más, az adottságoknak megfelelő formáira összpontosítsuk. Nyugaton nem akarják észrevenni, hogy nálunk mind jobban erősödik a párbeszéd irányítók és irányítottak között: soha nem szünetelő, mindennapi vélemény- és gondolatcsere ez. Serényen kutatjuk a demokrácia sok más formáját is, anélkül, hogy új pártokra gondolnánk. Felvetődik tehát a kérdés, hogy az egypártrendszer körülményei között választásainkon mire kérjük a szavazatokat? A felelet egyszerű: politikánkra! Arra, amihez nélkülözhetetlen a nemzet túlnyomó többségének támogatása. Igen, ez valóban inkább szavazás, mint választás. Hozzáteszem, hogy ezt a tényt ma már nem tekintjük kielégítőnek. Biztosan tovább fogunk lépni a választási rendszer fejlesztésében. Hatékonyabbá, közvetlenebbé tesszük, hogy nagyobb mozgásteret, több tényleges lehetőséget adjon a választóknak az érdekeiket a közéletben képviselők kiválasztására. Annak idején éltek bennünk idillikus elképzelések a szocializmusról. Klasszikusaink figyelmeztetése ellenére is hittük és reméltük, hogy egy ellentmondásoktól mentes társadalom építésébe fogtunk. Megfeledkeztünk a lenini intelemről, hogy amíg élő társadalom van, addig ellentmondások is lesznek, s a szocializmus nem abban különbözik a kapitalizmustól, hogy nincsenek ellentmondásai, hanem abban, ahogy megoldja ezeket. Ma már számolunk az ellentmondásokkal is, az érdekkülönbségekkel is. Távol áll tőlem a szándék, hogy a valódi helyzetet megszépítsem. A szocialista demokratizmus kibontakoztatásában még temérdek a tennivalónk. De az alapokat már leraktuk, s itt elsősorban a munkahelyi demokráciára gondolok. Meggyőződésem, hogy ezen a téren sokkal előbbre tartunk, mint a tőkés országok. Ama cél felé haladunk, hogy nálunk a dolgozó ember munkahelyén több lehetőséget kapjon arra, hogy formálja munkakörülményeit, véleményt mondjon a kollektívát vagy személyét érintő gondokról, feladatokról, tervekről, s orvoslást találjon esetleges sérelmeire. Többek között az a dolgunk, hogy gyűjtsük a tapasztalatokat, háttérbe szorítsuk a formális elemeket, eleven tartalommal töltsük meg a már kiépült és kiépülő intézményeket, nyesegessük a bürokrácia vadhajtásait. Ez ma a munkahelyi demokratizmusban is kulcskérdés. Újszerű jelenség a különféle társadalmi érdekképviseleti szervek fokozott jelenléte és részvétele a kisebb-nagyobb közösségeket foglalkoztató problémák megvitatásában és megoldásában. Nincs olyan törvényjavaslat, fontosabb rendelet, amelyet ne igyekeznénk az érdekeltek legszélesebb körével előzetesen megvitatni. A szakszervezetek, a Hazafias Népfront, az ifjúsági szövetség, a nőmozgalom, a különböző szövetkezeti érdekvédelmi testületek, a szakmai érdekképviseletek és más funkciót ellátó szövetségek hallatják szavukat minden fontos kérdésben. Ezeknek megfelelő képviseletük van a társadalmi, állami vezető testületekben és ily módon is részt vesznek a társadalom közvetlen irányításában. Álláspontjuk a lakosság túlnyomó többségének véleményét tükrözi, és a kritikáját is közvetíti. Terveink, elgondolásaink kialakításában rendkívül fontos szerep hárul a különböző tudományágak művelőire. A társadalomtudományi kutatóintézetek például rendszeres, konkrét felkéréseket kapnak a párttól, az irányító szervektől a társadalmi valóság elemzésére, ellentmondásainak föltárására és megfelelő javaslatok, ajánlások kidolgozására. A különféle tudományos grémiumok és intézmények, mint tanácsadók, fokozódó mértékben jelen vannak mindennapi politikánk gyakorlatában. A szubjektív hibák ellen hat a gazdasági egységek — gazdaságunk szerkezetének és működésének reformjával összefüggő — nagyobb önállósága, a gazdasági szerkezet reformja és a költségekkel arányos, a nemzetközi piaci viszonyokat is figyelembe vevő árrendszer fokozatos bevezetése. Egyre kevésbé van helye a még oly jó szándékú szubjektivista döntéseknek. Nem határozhatjuk el például, hogy — függetlenül a költségektől — leszállítjuk a sertéhús felvásárlási árát, mert ez nyilván azzal járna, hogy a termelők, köztük a termelőszövetkezetek, a háztáji gazdaságok nem termelnék meg vagy inkább levágnák az állatokat és maguk fogyasztanák el, semmint hogy a piacon értékesítsék azokat. (Folytatjuk) 7
