Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-23 / 4. szám
AFort-St.-Thérése nevű orani erőd udvarán játszódott le az alábbi jelenet egy újonccsapat érkezése után. Félhivatalos annalesekben még ma is megtalálhatják a hitetlenkedők e feljegyzéseket, amelyek egy Gorcsev nevű, fekete bajuszú, szemüveges újonc érkezésével indokolják Furion kapitány századparancsnok ideges gyomorbaját. Egy év múlva tört csak ki annyira, hogy a kapitányt azonnal nyugdíjazták, de állítólag ezen a napon kezdődött. Pedig a nap derűs volt és eseménytelenül indult. Egy újonckülönítmény érkezett Marseille-ből, akiket feleskettek, azután kivezényelték valamennyit az erőd udvarára. Az őrmester megnyalta a szája szélét. — Magának mit mondott ez a Gorcsev? — kérdezte a káplárt. — Hogy „húgocskám”, és később elmagyarázta, hogy a keresztanyja nem lehet a húga. — Engem kabócának nevezett. Erről még beszélek vele — bólogatott az Oroszlán, és nyájasan, jó étvággyal nézett az említett közlegényre. Pillanatnyilag még kiképzés előtt és a tiszti szem'e közben nem tehetett a két altiszt semmit. De hiszen nem sürgős, öt év nagy idő. Az őrmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolvgott és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon. — Közlegény! — Na, mi van? — kérdezte a közlegény kedélvesen, hogy rokonszenvesnek lássék. A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett. Gent, a káolár ezt sziszegte Vanek úr mögött: — Barom! A parancsnok előtt áll! Tisztelegjen! — Bocsánat — mondta az újonc észbekapva. — Nem ismerem még a rangjelzéseket. — És megemelte a sapkáját. — Alázatos tiszteletem ... Névén Van ... Nevem van, de ez nem fontos .. . ... A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az első eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen. Verdier őrmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta: — Mi már találkoztunk! Hogy van? — Vigyázz! — kiáltotta a kapitány elképedve. — Mi ez?! Hülyék intézete? REJTŐ JENŐ (P. HOWARD) „Amíg élt, az irodalom peremén élt, habár közben olyan népszerű volt, hogy olvasói türelmetlenül vártak egy-egy új Howard regény megjelenésére” — írja róla Hegedűs Géza. Életében — és még halála után is másfél évtizedig, — ponyvaszerzőnek tartották. De aki csak egyetlen regényét is olvasta, tudja : Rejtő paródiákat írt. Ponyva paródiákat, amelyek nevetségessé tették a ponyvát. Mint, ahogy Cervantes Don Quijote-ja sem egy lovasregény a sok azonos témájú regény között. Rejtő Jenő, aki most lenne hetvenöt éves, mindössze harmincnyolc évet élt. 1905. március 29-én született Budapesten és 1943. január 1-én ölte meg a fagyhalál a Don melletti ievdokónál. Művei ma százezres példányszámban jelennek meg. * Az alábbi részletet Rejtő Jenő egyik legsikeresebb légiós regényéből, „A tizennégy karátos autó"-ból választottuk ki. Főhőse Gorcsev Iván, a bizonytalan származású, homályos múltú, de rendkívül szimpatikus fiatalember. A „Rangoon” teherhajó matrózaként már huszonegy éves korában elnyeri a fizikai Nobel-díjat - a macaó nevű szerencsejátékon, eredeti tulajdonosától. Gorcsev Iván, hogy szerelmének komolyságát bebizonyítsa, beáll az idegenlégióba. Többször, egymás után, mert mindig akad közben egyéb sürgős elintéznivalója. Aki pedig őt helyettesíti - Vanek úr, a megtestesült kispolgár. A TIZENNÉGY KARÁTOS AUTÓ — Nem hiszem — felelte Vanek úr, bizonytalanul. — Vigyázz! Miféle vigyázz ez? — Mi értelme van ennek, kérem ! . . . — Hogy hívják?! — Nevem Van... Nevem van: Petrovics. — Hollandi? — Én? — Ne kérdezzen! — Na jó, így nem lehet tárgyalni . . . — Miért mondja, hogy Van Petrovics? Vanek úr előrelépett és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő képiárt. — Pardon... Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többi... A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunvódtak a szemei, és mélv lélegzetet vett. — őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét. — Végigmérte Vanekot. — Maga az erőd fennállása óta az első újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! — Azután az altiszthez fordult. — Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért! És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött. — Ide hallgasson, barátom. Ugye tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ősök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak! — Őrnagy úr állattenyésztő? — Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy anti-katona? — Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor. — Maga ízig-vérig civil! — folytatta sóhajtva a tiszt. — Az őscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett? — Nagyjából — felelte Vanek úr —, csak az homályos előttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porceláncsészékhez? — Szomorú egy alak — a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt: ZÁSZLÓALJ IRODA Ribou őrnagy Engedély nélkül belépni tilos! Benyitott, és az ott ülő őrnagy előtt megemelte a sapkáját. — Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc ... II. század ... Az őrnagy felállt és végignézte. — Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics. — Takarodjon innen — mondta csendesen az őrnagy. — Az altisztjét is megbüntetem! Mars!! „Itt mindenki ideges...” — gondolta, miközben lefelé ment a lépcsőn. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal előtt, mint valami tábornok, és nézte a legényeket. — Közlegény! Mit csinál?! — kiáltotta a kapitány. — A helyemet keresem ... Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között... Ahá! .. . Na, ereszszenek ! — Gazember! — Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?! — Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettős őrség! Rövidesen megtanítják itt magát... Ne féljen .. . — Megviselten lihegett. Ilyen még nem volt! Az ismerős hadnagy jött arra, és Vanek úr a sorban mosolyogva leemelte a sapkáját: — Jó napot! — Mit csinál?! — Köszöntem az állatorvos úrnak. — Megvasalni! Nem részletezem tovább. Ezen a napon több altiszt és tiszt orvosságokat szedett, Vanek úr katonai magatartása következtében, míg a bűnös a cella kőpadlóján ült, és csuklóját a bal bokájához láncolták. A rab keserű gőggel mondta a távozó káplárnak: — Nagyon finom eljárás. Mondhatom . . . 28
