Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-03-08 / 5. szám
A kolozsvári bíró Nemhiába szerette a nép Mátyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyarnak. Amint neszét vette, hogy itt vagy ott erősen sanyargatják a szegény földnépét, nem volt nyugodalma Buda várában, álruhába öltözött, s úgy ment színről színre látni a valóságot. Egyszer hírül adták, hogy a kolozsvári bíró ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Nem kellett több Mátyás királynak. Indult Kolozsvárra. Kíséretét Bánfihunyadon hagyta, s paraszti ruhába öltözve egyedül ment be a városba. Ott, szemben a bíró házával, leült egy mészárszék elé. Éppen jókor ült le. Nagy sereg nép hordta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta az udvaron. A hajdúk pálcával biztatták őket: hordjad, vágjad, paraszt! Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt: — Ne te, ne! — mordult rá a hajdú —, hát te mit lopod isten áldott napját? Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat, hitvány paraszt ! S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcájával jót húzott a „hosszú orrú paraszt” hátára. — Én hát, mi közöd hozzá? — Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért. — Ejnye-ejnye szedtevette parasztja — káromkodik a bíró. — Mindjárt fizetek én neked. Húzz rá! — parancsolta a hajdúnak. A hajdú másodszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje. Ezt látva a király, egy szót se szólt többet, vágta a fát, és hordta a többi szegény emberrel. De közben, mikor senki sem látta, háromra ráírta krétával a nevét. Este csöndesen távozott. Másnap aztán mint király vonult be nagy pompával. Hívatta KASS JANOS RAJZAI a bírót s az egész tanácsot. Kérdezősködött mindenről és a többi között — mintha semmiről sem tudna — arról is, hogy nem sanyargatják-e az elöljárók a szegény népet. — Nem sanyargatja senki, felséges uram — felelte a bíró. — Soha ilyen jó dolga nem volt a földnépének. — Na, én mintha másként hallottam volna . . . Hé, legények — fordult a király szolgáihoz —, hányjátok szét azt a kazal fát! A legények serényen munkához láttak. Mátyás meg csak nézte erősen, mikor kerül elő az ő három fája. Előkerültek azok is. — Nézzen ide, bíró uram. Tud-e olvasni? — Tudok, felséges uram — hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt. — Olvassa, mi áll ezen a három hasábon; — Mátyás ... Mátyás ... Mátyás ... — dadogott a bíró. — Bizony az, Mátyás. Ügy tudja meg kend, hogy azt én tettem oda, én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire kétszer vágott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akarta hordani a fát! — Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek! Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak: — Te állj föl. Te azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem. A körülöttük összegyűlt emberek lelkesen kiáltották: — Éljen Mátyás király! Ez az igazság! Mátyás attól tartva, hogy még ZELK ZOLTÁN A varázskréta Ismerek egy öregasszonyt, — igazat mondok, nem tréfát — aki egyszer a tavasztól elkérte a varázskrétát. És azóta, mint a tavasz, hegyre-dombra és mezőre, ő is virágokat rajzol kemencére, térítőre. Lehet ősz is, jöhet tél is, olyan csudát tud e kréta, szarkaláb és gólyahír nő, sárgállik a margaréta. Hadd súgok egy titkot néktek, nagy titkot egy kicsi szóban: benne lakik e varázslat, benne, minden tolltartóban. Minden színes ceruzában, vízfestékben és ecsetben — ha akarod, rózsa nyílik, fa ágára levél lebben. Amíg odakünn a tél majd fehér jégvirágát írja, mi idebenn, a szobában, tavaszt írunk a papírra! • • KORBE-KORBE Írjátok be az ábrába függőlegesen az alábbi szavakat úgy, hogy a körábra külső mezőibe kerülő betűk, a számozás irányában egy nagy magyar költő nevét eredményezzék! Ki a költő? ÁLOM, DARU, ELME, FAKÓ, IRAT, NYÁR, OPÁL, ŐSZI, PIAC, RUGÓ, SATU, TUSA. ZALA JÓZSEF lopufs !Jo»aj :sj»faj3a«i BENEDEK ELEK NYOMÁN
