Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-03-08 / 5. szám
„MINDENÜTT AKADNAK JÓ BARÁTAIM” Hamari Júlia Budapesten Hamari Júlia két budapesti hangversenye ősszel, majd ezt követően karácsony, és újév között, három alkalommal Operaházunk színpadán, A szevillai borbély Rosinájának a szerepében, megint csak lenyűgözte hallgatóit. Jól emlékszem legelső beszélgetésünkre, legelső személyes találkozásunkra. Otthonában kerestem föl, 1965 decemberében, Bach h-moll miséjének felejthetetlen előadása után; Forrai Miklós vezényelt, az altszólamban Hamari Júlia tündökölt. Néhány héttel ezt megelőzően nyerte meg az Erkel Ferenc Nemzetközi Énekverseny dalkategóriájának első díját. A résztvevők közül a fiatal énekesnő volt az egyetlen diáklány: negyedikes főiskolásként, vagyis első éves operatanszakos növendékként indult a versenyben. Beszélgetésünk egyszersmind élete első interjúja volt, és épp aznap ünnepelte huszonharmadik születése napját. Meg is írtam róla, hogy minden megnyilatkozása mennyire őszintén kedves, jólesőn spontán, nélkülöz minden lehangoló furfangot. Diplomavizsgája után, nemsokára ösztöndíjjal tanul a Német Szövetségi Köztársaságban Kari Richternél, majd férjhez megy egy német énekeshez — akitől azóta el is vált — s most Stuttgartban él. Vagyis ott a lakása, de járja a világot, diadallal szerepel Európa-szerte, s Amerikában is. Évente többször hazalátogat, többször szerepelt oratóriumokban, de idehaza önálló dalestre csak most került sor, sőt az Operaházban az újdonság varázsával hatott. Jó néhányszor hallottam külföldön, Velencében, Düsseldorfban, pódiumon és operában, és minden alkalommal arról győzött meg, hogy művészi magatartásának eltökéltségében, előadásmódjának bensőséges voltában hűséges maradt önmagához, a megkezdett úton halad. Indulásakor azt hittük, hogy énekesi pályája túlnyomórészt a dalhoz kötődik. Aztán azzal lepett meg, hogy az opera színpadán is sorra aratta sikereit. . . — Az idei évadtól fogva — mondja — úgynevezett szabadúszó vagyok. Annyiféle kedvemre való operai meghívás kínálkozott, mindenfelől, hogy hat év után megváltam a Düsseldorfi operától. Semmiféle harag nem támadt köztünk, hiszen épp Düsseldorfban gyűjtöttem a repertoáromat, és ezentúl is fellépek ott évente hét-nyolc estén. Egyébként az elkövetkező két évadja nagyon is zsúfolt. Szerződést vállalt Nyugat-Berlinben, Münchenben, Stuttgartban, Zürichben, a londoni Covent Garden operában, és igen sok érdekes szerepet énekel. Köztük Bellini Normájának Adalgisáját (amelyet már megszólaltatott a firenzei Maggio Musicalén, Gardelli vezényletével, 1972-ben), majd Massenet Wertherjének Charlotte-ját, Donizetti Kegyencnőjét, a Don Carlos Eboliját. A Bartók egyfelvonásos, A kékszakállú herceg várának Juditját, új szerepként négy estén énekli a New York-i Carnegie Hallban Kubelikkel, Zürichben pedig Leinsdorffal. S persze a dalestek, meg a lemezfölvételek száma sem csökkent. — Hogyan jutott el idáig? — Mindez magától értetődő, természetes folyamatnak mutatkozik. Düsseldorfban azzal kezdtem, hogy tükör elé álltam, és tüzetesen figyeltem, vizsgáltam magamat. Másfél évbe tellett, amíg sikerült önmagámmal megismerkednem: Ügyeltem arra is, ki miképpen fogadja zenei és színpadi viselkedésemet. Rendszeresen naplót írtam, s ez hasznomra vált, mert föl jegyzéseimben szembenézhettem életem-pályám alakulásával, belső és külső történéseim változásával. Az érlelődésnek megrögzött türelem az ára. — Milyen tapasztalatokra tett szert a hazai operaszínpadon? — Izgatottan készültem a pesti fellépésre. Rosinát már temérdek alkalommal énekeltem, de mindeddig olaszul. De elhatároztam, hogy idehaza magyarul éneklem a szerepet, és már jó előre meghallgattam Melis Györgyöt, kiváló partneremet Figaró szerepében, és valósággal megszédültem bravúrosan pergő recitatívóitól. S hogy sikerüljön magyar nyelven az ő tempójához igazodnom, egy álló hétig próbáltam itthon az előadást megelőzőn. Ez az idő mindenképpen hasznosnak és szükségesnek bizonyult, ismerkedtem a kollégákkal, az Operaház légkörével. Partnereim megható barátsággal együtt lélegeztek velem, nem is szólva Erdélyi Miklósról, az előadás nagyszerű karmesterének ihlető vezényléséről. — Ügy tudjuk, hogy amikor hazalátogat, mindig fölkeresi dr. Sipos Jenőt, egykori zeneakadémiai mesterét. .. — Persze, hogy meglátogatom őt, igen sokat köszönhetek neki, bízom tanácsaiban és véleményében. Az ő véleménye igen fontos nekem. — Kezdő éveiben sötétebb volt a hangja, aztán fokozatosan világosodott, magassága gyönyörűen kinyílt... — Első énektanárom, Fatima már tizenhat éves koromban megmondta, ahogy telik-múlik az idő, az altból világos mezzóvá formálódik a hangom. Ez csupán operaszerepeim óhatatlan következménye. — Évekkel ezelőtt azt tervezte, hogy majd énekelni tanít. .. — Próbálkoztam már vele, és nem is hiábavalón. Megesett, hogy egyik-másik külföldi kollégám a premieren nem szerepelt sikeresen. Én úgy éreztem, segíteni tudnék neki. A kísérlet eredményeképpen a következő előadáson a közönség bravózással ünnepelte a szereplőt. Tizenhat éves koromban kezdtem az énektanulást, és most írásba rögzítem mindazt, amit azóta elsajátítottam. Ezt szakmai előkészítésnek szánom énekiskolám alakításához. A tanítást oly módon szeretném megszervezni, hogy növendékeim velem utazzanak turnéimra, minél több énekesi-zenei tapasztalatot gyűjtsenek. A fiataloknak azt szeretném a lelkűkre kötni, hogy sohase törekedjenek önmaguk megelőzésére, mert az erre fecsérelt idő mindig kárba vész. — Évek óta járja a világot. Nem fél a magánytól? — Ma már sehol se maradok magamra, mert mindenütt akadnak jó barátaim. Ha egy-egy városba évek múltán térek is viszsza, meglevő baráti kapcsolataim ott is rögtön fölélednek. Akárcsak idehaza. Hamari Júlia hűséges, önzetlen jó barát, és családjának szemefénye. Nagy sikerű turnéiról, ünnepi előadásainak a színhelyeiről is haza-hazavonzzák eltéphetetlen gyökerei. GÄCH MARIANNE 20
