Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-09-20 / 19. szám

Es mit viszünk Mikiéknek Amerikába? — szögezte Tamásnak a nagy kérdést Klári, miután megérkezett az útlevelük, és az öröm első rohamából kijózanodtak. Mikor a kérdés elhangzott. Tamás nyomban szuszogni kezdett, mint mindig, amikor sorsdöntő elhatározások elé állították.

— Nem kis gond — motyogta tanácstalanul két szuszogás között, és ezt néhányszor megismételte. Koncentrált. Valóban, mit lehetne vinni Mikiéknek? Mit visz az ember Amerikába?

Kláriban felébredt a nő és azt mondta:

— A második gyerekük néhány hónapos. Most éppen lehet nálunk kapni ilyen olasz dolgokat, pelenkázó, támlás bili, cumimelegitő. Biztosan örülnének.

Tamás szemében gúnyos fény villant:

— Biztosan. Éppen olvastam, hogy egész New Yorkban nem lehet gyerekholmit kapni, Mikiék már végigtalpalták a várost és sehol semmi. Üresek az üzletek.

Klári mindig védtelen volt Tamás gúnyolódásával szemben, mert számára túlságosan összekeveredtek benne a valóság és a képtelenség elemei. Nem tudta, mi, hová tartozik. Most is visszakérdezte:

— Ne beszélj! Üresek az üzletek?

Ha már így alakult, Tamás még ráduplázott:

— A fogyasztói társadalom hátrányai. Nem törődnek a fogyasztók igényeivel. Ahelyett, hogy kereskednének, csak ülnek a központokban és kávéznak. Persze aztán tele vannak hiánycikkel. ,

Klári gyanút fogott:

— Mivel vannak tele?

— Hiánycikkel. De roskadásig! Minden üzlet. Úgyhogy feltétlenül vigyünk olasz gyerekbigyókat Mikiéknek.

Klári velős szavakkal ecsetelte, mi a véleménye az efféle színvonaltalan viccekről és a színvonaltalanságot többször hangsúlyozta, éreztetvén, hogy kizárólag ezért nem vette észre az olcsó csapdát az első pillanatban. Majd tovább tanakodtak, mire lehet szükségük Mikiéknek? Klári most azt javasolta, vigyenek nekik könyveket. Tamás leintette:

— Mikinek könyvet? Már az iskolában is én olvastam helyette. Habár lehet, hogy az amerikai „Olvasó népért” mozgalom keretében szenvedélyes olvasó lett belőle ...

Felmerült még egy gázöngyújtó, nagyapától örökölt bronz íróasztal-nehezék („Mikinek valószínűleg nincs is íróasztala, nem ír és nem olvas”), egy praktikus cseh hagymavágó, lengyel fatányér, bolgár szőrmepapucs. De Tamás elmagyarázta, hogy valami sajátos, magyar ajándékot kell vinniük. Klári dühbe gurult:

— Akkor vigyél nekik egy hortobágyi ridegmarhát, nagy szarvakkal!

Tamás elismerő pillantással nyugtázta, majdhogynem irigyelte ezt a mondatot. De a vonal, amin elindultak, jó volt. A fütyülős barackpálinkát kevésnek érezték, legfeljebb kiegészítő ajándékként jöhet számításba. Hosszabban időztek a herendi porcelánnál, de végül úgy döntöttek, hogy az viszont túl drága, mert felhajtották az árát, mindenki azt viszi. Ugyanez a helyzet a Kovács Margit-kerámiákkal.

— Megvan! — csapott a térdére Tamás, és úgy lehelte ki a szót, mint egy kinyilatkoztatást: — Libamáj.

Ebben megállapodtak. Persze ez sem olcsó dolog, de ennyit azért megérdemelnek Mikiék a kéthetes meghívásért. Ezt sem sokkal könynyebb szerezni, mint egy herendi bonbontartót, de Klárinak volt egy Lehel piaci összeköttetése, abban reménykedtek. Szép, nagy, félbarnára kisütött máj, rózsás libazsírban, nyakig merítve — ez még Amerikában is valami !

Fantasztikus példányt sikerült Klárinak szereznie; majdnem két kilót nyomott. A sütés is pompásan sikerült. A máj ingerlő domborulatai, lebarnult asszonyidomokként bukkantak elő a rózsás takaró alól. Tamás alig bírt magával:

— Mindjárt beleharapok! — mondta, és akkorát nyelt, hogy nyekkent az ádámcsutkája. Klári gyorsan lezárta, és betette a mélyhűtőbe a műanyag dobozt.

Az indulás hajnalán kivették, beburkolták kőkeményre fagyasztott jégtasakokkal, majd habszivaccsal és fóliával: ennek ki kell bírnia New Yorkig. A tetemes csomagot beágyazták a fehérnemű közé. Ferihegytől féltek kicsit, de a szúrópróbát szerencsésen megúszták. Az amerikai vámosoktól pedig nem féltek. Tamás szerint az már tiszta szanatórium. Csupa lezser fickó.

A Kennedy-repülőtéren az egyik lezser vámos kiemelte a libamájszállítmányt. Mikor felszólításra Tamás kicsomagolta és levette a fedelet, még az amerikai is elismerően bólintott a szép példány láttán. Majd kijelentette, hogy egészségügyi okokból el kell koboznia. Tamás töredezett angolsággal megkísérelte megmenteni a kincset, de a vámos szilárd maradt.

— Meg kell semmisítenünk, uram — mondta szárazon.

— Megsemmisíteni? Ezt? — hördült fel Tamás. — Akkor inkább megeszem!

— Parancsoljon — mondta a vámos. — Annál az asztalnál megfelel?

Tamás nekilátott a májnak. Az első harminc-negyven deka még ízlett, tulajdonképpen mindig arra vágyott, hogy egyszer az életben annyi libamájat ehessen, amennyit csak bír. Fél kilónál már noszogatta Klárit, hogy segítsen, egyen ő is belőle. De Klán a repüléstől is elég rosszul volt, most pedig oda sem tudott nézni, ahogy a férje tömte magába a májat, csak hátat fordítva könyörgött neki, hogy hagyja a fenébe az egészet.

— Egy falatot sem hagyok nekik! — jelentette ki Tamás, de kezdett üvegessé válni a tekintete. Elhaló hangon odaszólt a vámosnak: — Nem volna egy kis kenyerük?

— Sajnos, uram, nincs — tárta szét a karját a vámos, és csodálattal vegyes borzadással meredt Tamásra. A sűrűn, egymás után érkező gépek köpték az utasokat, akik közül néhányan kicsit távolabb meg is álltak és vártak: netán valami újfajta politikai demonstráció, egy ellenéhségsztrájk tanúi lehetnek?

Tamás, kis szünetekkel, húsz perc alatt végzett a májjal. Nagyon rossz állapotban támolygott ki az előcsarnokba, ahol Mikiék már türelmetlenül várták őket. Nem tudták elképzelni, mit művelnek a vámon Tamásékkal. Fegyvert keresnek? Kábítószert? Kommunista kiáltványt?

Tamás nem nagyon tudott beszélni, így hát a kocsiban Klári magyarázkodott: ki tudja, milyen okból, nem árulta el, mi történt. És közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy hoztak magukkal szegedi paprikát meg fütyülős barackot is. Mégsem állítanak be üres kézzel.

Mikor beléptek a lakásba és Tamás még mindig sárgán támolygott, Miki azzal vigasztalta, hogy minden első tengerentúli repülőút rossz hatással van az emberre. Majd kedélyesen hátbaveregette:

— Nem baj, öregfiú, mindjárt feléledsz, ha megmutatom, mivel várunk estére. Ügy hallottuk, nálatok nem kapható, mivel ide exportálják. Idenézz!

És feltárta a hűtőszekrény ajtaját. A legfelső polcon, rózsás zsírba takarózva, hatalmas libamáj lapult alattomosan.

28