Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-07-26 / 15. szám

nem bántotta. Igen ám, de jött a tavasz, amikor a gulyát át kellett verni a városon, ki a Hortobágyra. Ment a gulya közt a szarvas is. Ez így igaz, ahogy mondom. Mikor aztán kiértek az erdőből, egyszer csak meglátták a várost. Legelőbb is a tornyokat. Az erdő szélén aztán a szarvas megállt, a gulya ment tovább. A szarvas egyedül állt ott az erdő szélén. Aztán elbődült. Háromszor is egymás után. Akkor aztán, mikor a gulya már messze járt, megfordult, visszaballagott az erdőbe. Egyedül. Nem mert a többivel menni. Be a városba. Inkább visszament az erdőbe. Az a szegény szarvas ...

Nagyapám kinyitotta a tűzhely ajtaját, az izzó parázs rávilágított az arcára. Tett a tűzre. Én már nagyon, de nagyon elálmosodtam. Furcsa módon nagyapám dudorászni kezdett. Valami dalt. Szomorút. Meg is jegyezte magában: ez volt Geszten Jóska nótája. „Pici betyár az erdőben, Bujdosik a sűrűségbe. Mindég azon gondolkozik, Hová menjen éccakára ..." A tűz újra fellobbant, a tűzhely ajtója nyitva maradt, s ahogy elnéztem nagyapám tűzbe néző arcát, mintha magát Geszten Jóskát láttam volna, ahogy ül a tűz előtt. Még annyira azért ébren voltam, hogy megkérdeztem.

— Megvan még az az erdő. nagyapám?

— Melyik, fiam?

— Amibe az a szarvas visszaballagott.

— Az? Az az erdő? Hát fiam, éppen onnan jöttünk most ide hozzátok. Éppen most vágjuk azt az erdőt.

Nézte a tüzet, az vissza-visszapislogott, morgott egyet, s bizonyára mondhatott is valamit nagyapámnak, mert kicsi töprengés után megszólalt.

— Pedig az az erdő híres. Abban már embert is öltek.

Hajam — bár szemem pilláját már nyomta az álom — ismét égnek borzadozott. Embert öltek.

— Kit7 — nyikkantam — kit öltek meg benne?

— Ej, az apádat, hogy te még mindig fenn baglyoskodsz... Hát egy öreg vándor ékszerárust.

ár csak ez hiányzott: abban az erdőben megöltek egy embert, aki vándorló ékszerárus volt...

— Abból élt, hogy járt vásárról vásárra, hátán egy ócska deszkaláda. abból árulgatta a csecsebecséit. Gyűrűt, fülbevalót. óraláncot, mifenéket, arannyal futtatott réz encsem-bencsemeket, amik hát jók voltak afféle vásárfiának. Kislányoknak, menyecskéknek. Legyen, ami csillog-villog rajtuk. Egy alkalommal is jött ott el az erdő mellett az úton, akkor is egyik vásárból a másikba. Ott találkozott két olyan hajcsárfélével. Marhákat hajtottak azok is a vásárba. Lesegették az öreget, akit már láttak egyik-másik alkalommal, hogy vajon mi lehet a ládájában. Mert azt mindig vagy a nyakában, vagy a hátán hordta. Az öreg meg is mondta nekik nagy ártatlanul, hogy futtatott himmi-hummik, amolyan ékszernek valók. A két hajcsár csak összenézett. Mindegyikük tudta a kacsintásból. hogy mi következik. Előkapták a bunkósbotot, egyik erről, a másik arról — fejbe verték. Elöntötte a vér az öreg orcáját, kiabált segedelemért, de hát nem hallotta azt senki . . . akkor még nem járt annyi nép az országúton, hát senki sem hallotta. Akkor elkezdett könyörögni a két rablónak — ne vegyétek el az életemet. Nem vétettem én nektek semmit. De azok nem adtak a könyörgésre semmit. Behúzták az öreget az erdő szélébe, egy bokor alá. Még volt benne lélek. Nahát bizonyára az őszi vásár közeledett, őszre járhatott az idő, mert már húztak a vadlibák. Szálltak, csak szálltak az erdő felett, s ahogy szoktak, kiabálgattak egymásnak. Amék eltévedt, kiabálni szók a többinek, azok meg felelnek neki. Utolsót sóhajt az öreg, hej, vadlibák, ha nincs más, ti legyetek az én tanúim. Erre nagyot röhögött a két hajcsár, s annak rendje-módja szerint eloltották az öreget. Kisgyerekek találták meg a tetemét a bokor alatt...

Eltőtt aztán két-három esztendő, sokan már el is felejtették, kit öltek meg, hogy ölték meg, amikor egyszer mi történik? Vásárról jövet betért két vendég az erdő alatti csárdába, mert csárda van ott az erdő alatt. Pihenőhely a vásárosoknak. jövő-menő népeknek. A két ember tele volt pénzzel, hát nekiálltak inni. Igen ám, de az a természet rendje, hogy ahol bevétel van, ott kiadásnak is lenni kell, tehát a két komára rájött a szükség, kimentek a csárda háta mögé, hogy elvégezzék. Szép holdvilágos volt az este, s ahogy állnak, álldogálnak, hallják ám. hogy a fejük felett, a hold tányérja előtt vadlibák húznak el, egyik kiabál a másiknak, ahogy a v.adlibák szokták, ha mennek az égen.

Ahogy ott állnak a csárda mögött, azt mondja egyik a másiknak: hallod komám, ott mennek az öreg ékszeres tanúi. A két koma erre nagyot röhögött. De hát éppen rossz időben emlegették az öreg ékszerest, mert a kocsmáros lakásának az ide néző ablaka éppen nyitva volt. a kocsmáros, vagyis a csárda bérlője meg éppen őket figyelte onnan, hogy vajon minek mentek ki ezek az ivóból, nem .akarják tán fizetetlen hagyni a bor árát, amit megittak? Hallja, hogy ezek valami öreg ékszerest emlegetnek, meg, hogy annak a tanúi. Erre minden eszébe jutott. Gyorsan elő a cselédfiút, ülj azonnal lóra, be a faluba, szólj a zsandároknak, most elfoghatják az öreg vándor ékszerárus gyilkosait, itt mulatnak a csárdában. Mert ki más lehetne a két mulatozó cimbora, ha nem a két gyilkos, aki az öreget agyonverte volt az erdő szélén. Ilyesmik történnek az életben. Még a vadlibák is tudnak tanúskodni az igazság melett. Szokták mondani: az igazságot a tyúk is kikaparja. De még a vadliba is kikiabálja! A két koma nem tudta elképzelni, honnan tudták meg a zsandárok, hogv ők voltak a tettesek. Akkor aztán megmondták nekik: vallottak a tanúk ...

Nagyapám még dudorászott, rakta a tüzet, motyogott, félálomban hallottam csak, hogy boszorkányokról motyog, fekete macskákról, farkasokról — többre nem emlékszem. Elaludtam. Másnap reggel jó illatokra ébredtem. Felkaptam az orrom: aha, anyám a nagy lábosban tejet forral. Felültem a lócán, megdörzsoltem a szemem, kitekintettem az ablakon: minden fehér. Vakító ragyogás. A fehér hó tetején fekete varjak tipegtek ide-oda, haragosan krákogtak. mintha káromkodnának, amiért a havon nem találtak ennivalót. Hangos ásítozásomra anyám

hátrafordult: na, felébredtél, te hétalvó? Kialudnád a tehénből a borjút. De ezt már megint a forrásban levő tej felé fordulva jegyezte meg, vigyázott rá, ki ne fusson.

— Mit eszünk reggelire?

— Neked csak ezen jár az eszed. Az evésen. A többiek meg már kinn vannak az ólban, etetnek, itatnak, kitrágyáznak, a lovakat vakargatják. te meg ... Na, szólok nekik, jöhetnek ők is reggelizni.

Hat tányért tett az asztalra, aztán kikiáltott az udvarra: jöhettek reggelizni! Jöttek is. Elöl apám, mögötte a nagyobb három fiú. A tányérokban párolgott, gőzölgőtt a forró tej.

— Meleg ez még — nyafogtam.

— Majd szaggatok bele hideg puliszkát. Attól majd lehűl.

— Az nagyon jó lesz — állapította meg apám Én is örültem, mert nagyon szerettem a tejes puliszkát.

Az a teljes igazság, hogy akkor ébredtem fel igazán, s tértem magamhoz, amikor a tányér elé ültem, s körülnéztem a konyhában. Furcsát éreztem. A konyha téglája tisztára söpörve, s ahol a szalmából vetett fekhelyek sorakoztak — semmi. Egy szál szalma nem sok, armyi sem emlékeztetett az éjszakára. Két nyelés közben meg is kérdeztem:

— Hát nagyapámék?

— Ajjaj — mondta anyám — azok már sötét hajnalban elindultak. Beszalonnáztak, aztán ki az erdőbe.

— Vágják az erdőt?

— Vágják hát. Az a dolguk.

— Amibe az a szarvas visszaballagott?

ML pám meghökkenve kérdezte:

— Miféle szarvas? — Ha őelőtte

M^JL szarvast, őzet emlegettek, azonnal iz" * galom vett rajta erőt, lévén orvvadász.

— Hát amelyik azzal a gulyával járt együtt. egész télen át.

— Miféle gulyáról beszélsz? — kérdezte anyám.

— Amit az a pásztor őrzött. Kazlak között háltak. Köztük a szarvas.

— Miket beszél ez a kölyök? — kérdezte apámtól anyám, aztán hozzám fordult. — Miféle gulya? Miféle pásztor?

— Aki nem hitte el, hogy húsvétkor...

— Mit nem hitt el? — de akkor már szinte szikrázott anyám szeme, testvéreim is, bár az evést nem hagyták abba, furcsán pislogtak rám.

— Hogy Jézus urunkat nagypénteken a zsidók keresztre feszítették, aztán harmadik napon, vagyis húsvétkor feltámadt.

— Hogy ez miket beszél! — s anyám aggódó arccal a tányérjába ejtette a kanalát.

— Haggyad, anyjok összevissza álmodott mindenféléket. Amit nem is csodálok.

Testvéred — nézett anyámra gunyorosan —, drágalátos sógorom úgy horkolt, de úgy. hogy attól még a hóttak is felébredtek volna. A föld alatt is.

— De hát — kiáltottam kétségbeesetten — én ezeket nem álmodtam! Nagyapám mesélte! Ott ni, a sparhelt előtt.

— Aztán miket mesélt még nagyapád? — kérdezte anyám fojtott hangon.

— Hááát — motyogtam, a tányér aljáról kapirgálva össze a puliszkamorzsákat — betyárokról. pandúrokról, ilyenekről.

— Mondom, hogy álmodott ez a gyerek. Bolondságokat. Mindenféle babonaságokat.

Csüggedten tettem le a kanalat. Álmodtam volna? Ha szüleim mondják, akkor... ők az okosabbak. Lehet, hogy csakugyan mindenfélét összeálmodtam? De hát akkor meg... nagyapám .. . aki ott motyogott, a tűzbe bámulva . . .

Megvallva a teljes igazságot, ma sem tudom, álom volt-e mindez, vagy valóság. Egy dolog azonban bizonyos: nagyon kemény tél volt az akkori. Az ágak meg-megreccsentek, mert beléjük fagyott a keringő nedv. Rettenetes hidegek jártak. A kémény a szélben fájdalmasan vinynyogott, a konyhai tűz meg mérgesen visszamorgott rá. Ez az egy biztos. Nem is emlékszem, hogy azóta olyan időket éltünk volna.

19