Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-28 / 13. szám
Hazánk a nyolcvanas években UTUNK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN A hetvenes évek sajátos, furcsa ellentmondások időszakává váltak. A gazdaság növekedése egész történelmünkben erre a periódusra érte el a leggyorsabb, legkiegyensúlyozottabb ütemet, méghozzá olyan körülmények között, amikor a növekedés úgyszólván kizárólagos forrása a termelékenység emelkedése volt. És ugyanezen évtized lett a színtere a negyedszázados erőltetett ütemű menetelés hirtelen lelassulásának, a növekedési ütem hirtelen megtörésének és tartós, jelentős lefékeződésének. Ebben az évtizedben nemcsak a jövedelmek leggyorsabb növekedésének lehettünk tanúi, hanem a magyar gazdaság egész történetében elért legmagasabb fogyasztási és életszínvonalnak, a legjobb áruellátásnak. És ugyanezen évtized éppen a magasabb fogyasztás szintjén fogalmazott meg újra alapvető jövedelemelosztási kérdéseket. A hetvenes évekre a magyar gazdaság kimerítette növekedésének extenzív forrásait (hosszú ideig korlátlan munkaerő-tartalékait), márpedig a termelékenység növelésére alapozott fejlesztés képtelenség megfelelő érdekeltség, vagyis teljesítmény szerinti, nagyobb jövedelemdifferenciálás nélkül; úgy tűnt fel, hogy sérelmet szenvedett az egyenlőségelv, amely alacsonyabb szinten, a mennyiségi növekedést előtérbe állító periódusban egyszerűbben volt megvalósítható. Ugyanakkor ebben a periódusban, éppen a magasabb fogyasztás szintjén, már a társadalmi értékrendek is új, eddig megválaszolatlan kérdéseket fogalmaztak meg: mi legyen a követendő fogyasztási modell? Növekvő, árufogyasztás vagy tartalmasabb életforma, életminőség? Nem egyszer hamisan szembeállított, de mindenképpen valóságtartalmú dilemmák jelentkeztek. Ez a kritikus évtized azonban, időt sem hagyva e kérdések megválaszolására, megtorpanást okozott a negyedszázada eredményes életszínvonal-politikában is. A jövedelmek lendületes növekedése megtört, és hoszszabb időre lehetetlenné vált a megelőző kiegyensúlyozott és tartás emelkedés fenntartása. A hetvenes évtizedig vezető úton elért hatalmas társadalmi átalakulás, a különlegesen nagy mobilitás, amit a parasztból munkássá válás és az új összetételű értelmiségi és vezető rétegek kialakulási folyamatai határoztak meg (és ami együtt járt az iskolázás rendkívül nagy arányú kiterjedésével) ugyancsak megtorpant. A mobilitás lelassulása egyébként természetszerűen általánossá vált erre az évtizedre, s a megelőző hatalmas, keresztirányú társadalmi osztálymozgások után az iskolázás egész rendszerében is nyilvánvalóvá vált a társadalmi különbségek újratermelődése, újra kérdéssé vált a munkásból értelmiséggé válás valóban egyenlő lehetőségeinek garanciája, és a korlátlan elhelyezkedési lehetőségek hosszú évtizedei után nemcsak bezárultak bizonyos pályák, hanem — hacsak gondolatban is — a teljes foglalkoztatás már természetesnek tekintett intézménye elbizonytalanodott. A hetvenes évek felé haladva az állandó változások forradalmas-reformos korszakain mentünk át. A felszabadulást követően számos régi intézmény összezúzásának és újak bevezetésének forradalmas éveit éltük át. Az ötvenes évek elején kíméletlen módszerességgel indult útjára valami új, és az évtized végétől megint csak sok mindent elölről kellett kezdenünk. Változtattunk és változtattunk. Rengeteget hibáztunk és újból és újból korrigáltunk, hogy közben újra tévedjünk, és újra előbbre jussunk. Egy időben a bölcsek kövét kezében szorongató vezetés vak magabiztossága, kész receptek kiválthatóságának és elkészített forgatókönyvek gyors kivitelezhetőségének kényelmes hite, évekre, napokra előírt menetfeladatok telje.síttetése diktálta a tempót. Később a feltételeket mérlegelő józan vezetés, a valós célok teljesítéséhez reálisan számításba vett érdekek és érdekeltségek belátása és működtetése, a jövendő céljainak és a jelenlétfeltételeinek kellemesebb harmonizálása, az állandó és valós előrehaladás természetes közérzete adott jobb stabilitást és egyben nagyobb ösztönzést. Ezeket az évtizedeket az állandó változás és változtatni akarás dinamizmusa jellemezte, és a hatvanas éveket a sikeres, bevált kísérletek fémjelezték. Az elért új fejlettségi szakaszból, a változásokból, a világban lejátszódó hatalmas megrázkódtatások által támasztott új feladatok nyomán jelentkező újabb jelentősebb reformok igénye a hetvenes évtizedre ismét nyilvánvalóvá vált. Ezek jó részének felismerése tükröződik az elmaradt szolgáltatási ágazatok felzárkóztatását központi feladatként megjelölő nagy számú tanulmányból, csakúgy, mint az oktatáspolitika, az iparszerkezet, a külgazdasági stratégia, vagy az árrendszer és a gazdaságszabályozás átalakításának kormányzati döntéseiből. A hetvenes években azonban mintha változtatási dinamizmusunk korábbi lendülete alábbhagyott volna. A stabilitás, a már elért és megszokott "megőrzése, a „csak rosszabb ne legyen”' kényelme, a felismert és kitűzött feladatok megvalósításának lassúsága, vagy elmaradása az elöregedés veszélyeit és közérzetét táplálták. A történelmi horderejű gazdasági reformkísérlet elleni félsikerű, de az évtized közepéhez közelítő időszakban már-már áttörni látszó támadás, megfogalmazott közvetlen hatásainál súlyosabb. általános kérdéseket is: mennyire merevedtek meg a kialakult keretek, s képesek vagyunk-e a valódi megújulásra. A hetvenes évekhez vezető negyedszázadban a társadalom közép- és idősebb generációi. nemcsak általában és egészében, hanem úgyszólván minden egyedében átélt valamilyen felszabadulásélményt. A felszabadulást a második világháború lidércnyomása alól, a felszabadulást a paraszti nyomorúságból, a sárba ragadt tanya elszigeteltségéből, az osztatlan iskolájú, a villanytalan falu elmaradottságából, a mindennapi kenyér és a gyerek iskolába járásához szükséges cipő gondjaitól. a társadalmi, kisebbségi megkülönböztetés megaláztatásából, az első hidegháború félelmétől, a hajnali autófékezés és csöngetés rémétől, az ütemes, kötelező lelkesedés nyomásától. Ezeknek a generációknak a tagjai úgyszólván mind átéltek valamiféle szárnyalásélményt: a felemelkedés örömét, a megfelelő étkezés jóllakott elégedettségét, a munkássá válás, és a korábban kilátástalan egyetemi diplomaszerzés boldogságát. Egy új lakásét, ahol már nem szorul qssze három generáció, és nem lavórból kell fürdeni. Az új technikai vívmányok váratlan gyorsaságú térhódításának megdöbbenését, az első televízióközvetítés hitetlenkedő csodálatát, az első autó boldogságát, az első külföldi utazás ajándékát. Ezek a generációk még tudják, hogy volt és lehet is rosszabb. Az újabb generáció, amely természetes közegként nőtt bele abba, ami az idősebbeknek még élményszerű vívmány volt, nyilvánvalóan többre és másra is vágyik, önállóságra és szabadabb mozgástérre, kevesebb kioktatásra arról, hogy neki milyen jó. Az előző generációk teljesítményorientáltsága is elveszítette vonzerejét, életformája sem példa. Csábító, meszszi divatok is vonzzák, szeretné, ha ő is dönthetne. s fel akar tenni olyan kérdéseket is, amelyeket az előtte járó generációk óvatosan, vagy tapintattal már elkerülnek. Ami az előttük járók történelmi tapasztalata szerint meghatározottság, az számukra nem egyszer természetellenes. A gazdasági növekedés lelassulásának és az egyes területeken jelentkező anyagi hanyatlásnak talaján, új társadalmi és világpolitikai feszültségek közegében, a második hidegháborútól félve, sőt hosszú idő után úgy érezve, hogy képtelenek egy harmadik világháború veszélyét elhessegetni, s mindennek számos terheit máris hordozva, zsigereinkben mindenféle kedvezőtlen fordulat rossz előérzetével is, a társadalom és a nemzet kérdéseit egyéni útjától elválasztani nem akaró, gondolkodó ember elkerülhetetlenül tesz fel jelent és jövőt fürkésző kérdéseket, sőt újra fogalmazza a korábban már megválaszoljak tünteket is. A hetvenes évekhez vezető előrehaladás útján egész történelmi korszakot léptünk előre és egész történelmi korszakra való tennivaló gvülemlett fel. A hetvenes évek súlyos nemzetközi megrázkódtatásai a világgazdaság válságos átalakulása, a világpolitika új feszültségekkel feltöltődő robbanásveszélyes közege, a történelem által reálisan feltett kérdésekre adott oly sok irracionális válasz mindezen belső folyamatokat felerősítette, és új keretbe helyezte. A hetvenes évekhez vezető úton megtett nagy előrenyomulás során felgyülemlett ellentmondások és konfliktusok éppen ezen külső hatások nyomán csomósodtak össze. Illúziók nélkül látjuk, hogy nehéz meghatározottságok közegében haladhatunk csak előre, korántsem vonalzóval megtervezett-meghúzott úton, nem a növekvő harmónia, hanem az újraéleződő konfliktusok természetes történelmi folyamataiban. Az, amit történelemnek nevezünk, éppen az áramlatok sokfélesége. E sokféleségben, a leküzdött újraéledésében, az elfelejtettnek vélt feltámadásában, az előrehaladással kiváltott konfliktusban és a tévedések keltette feszültségek közepette tennivalóinkban, a gazdaságban, társadalomban, oktatásban és politikában reánk váró teendők, újabb és újabb reformok keresésének lehetőségébe és az ezekért folytatott harc értelmességébe vetett hittel, a kész receptek és töretlenül egyenes utak illúziója nélkül nézhetünk előre. BEKEND T. IVÁN 6
