Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-04-19 / 8. szám
Az ünnep pillanata... A kora márciusi hűvös estén már egy órával az ünnepi megnyitó előtt gyülekezik a közönség. Jó ideig csak kint nézelődnek, aztán megindulnak befelé, s lassan, ünnepélyesen, lépésről lépésre ismerkednek a feltáruló kép minden részletével. Mindenki megilletődött; a pestiek, mert szívükhöz nőtt a Vigadó, a külföldiek, mert érzik, hogy egy nemzeti esemény részesei. A fény halványul, s majd felizzik újra. Hívogató hunyorítás: mindenki elfoglalja a helyét a díszteremben. * Tegnapok és holnapok között lebegünk. Még egyszer utoljára fölidéződik a múlt. Ismerős alakok suhannak át a termen: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Károlyi Mihály. S a zongora mellett föltűnik a felejthetetlen arcok sora: Liszt, Rahmanyinov, Brahms, Debussy, Mahler, Bartók, Kodály. S a múlt mélyéből előszivárog, szétárad a zene. Azután iszonyú robaj. A többi, néma csend. * Csend — 35 esztendeig. A város már rég föléledt, de ez az épület még üszkös csontvázként meredt a Dunára. Csalóka dermedtség. Csöndben, észrevétlenül pezsegtek, forrtak az előkészületek, s valami láthatatlanul megindult, mint amikor a mag növekszik a föld alatt. És akár a terebélyes fán az ágak és levelek szövevénye — sorra kibomlottak a falakon a szobrok, a festmények, a csillárok, a díszítések. Lassan, nagyon lassan, kivirágzott az épület. * Most az ünnepi fényben minden részlet gazdagon illeszkedik az újjáalakult egészbe: az újjávarázsolt műemlék freskók a falakon, a kényelmes, modern zsölylyék a nézőtéren, a hajdani kandeláberek kecses másolatai és az új, immár pompás akusztikát teremtő mennyezet. Remek összhangban sorakoznak boltívek, oszlopfők, sűrű faragások, sima felületek, és ritmikusan, arányosan váltakoznak egymással a színek : az elefántcsont a terrakottával, a malachitzöld az aranynyal. Az arabeszk, a csipkézet, a girland, a futóminta, a csillagalakzat, az egymásra rímelő soksok motívum örvénylését szem és lélek a harmónia örömével fogadja magába. * És 1980. március 12-től — már ez is a múlt. Kérem a kedves olvasókat, Londonban, Rómában, Montrealban. Sydneyben, éljék át velünk együtt az újjászületés pillanatát. Lépjünk be az előcsarnokba, sétáljunk fel a fényárban úszó díszlépcsőkön, nézzük meg Than Mór híres freskóját, csodáljuk a hosszú sötétség után fölragyogó üvegcsillárokat, üljünk le a hangversenyteremben. Hallgassuk az ünneplő közönséggel együtt Liszt XV. Magyar rapszódiáját, Simándy Józsefet, aki a Bánk bánból énekel, Melis Györgyöt, aki Kodály-dalokat ad elő. A múltból besurranó emlékképek egyszeriben eltűnnek. Az idő mélyében ott várakoznak a holnapok : a Vigadó elfoglalja helyét mindennapjainkban, az emberek a pénztárhoz sietnek, és jegyet váltanak. A 35 esztendős szakadék eltűnt. * Most egyetlen pillanatig ne gondoljunk se a múltra, se a jövőre. Ez az újjászületés pillanata. Erre figyel szemközt a Gellérthegy, a budai Vár, a Mátyástemplom és a Duna, melynek sötét tükrén ott imbolyognak immár a Vigadó fényei is. Egy másodpercnyi lebegés az Időtlenségben. Azután ez is elmúlik. A pódiumról Vörösmarty sorai szállnak Liszt Ferenchez: „Zengj nekünk dalt hangok nagy tanárja .. SOÓS MAGDA 16
