Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 3. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN Egy modem kisasszony anti\ köntösben El sem hinnék önök, milyen bolond leány volt Kovács Borcsa. Annyira elbizakodott lőtt, hogy ő a legjobb parti az Alföldön s annyi sok középkori regényt olvasott el, hogy tökéletesen beleélte magát az ókori királykisasszonyok szerepébe, akik előbb valami nagy dolgot kívántak az imádójuktól s csak aztán boldogították a kezükkel. Az első kérője nyolc évvel ezelőtt egy vasúti hivatalnok volt, név szerint Schlimmer Károly úr, csinos barkójú, magas termetű fiatalember. A lányok majd megbolondultak utána, de a mi Borbálánk hideg maradt, midőn megkérette s így szólt: — Jöjjön el hozzám három nap múlva, egy kérdést fogok önhöz intézni. Károly úr eljött, harmadnapra dobogó szívvel, de fáradtan, halaványan, mert nem aludott azóta: mindig azon töprengett, mi lehet az a kérdés? — A kezem az öné — így szólt ünnepélyesen a szép Borcsa — de egy föltétel alatt... — Minden föltételt elfogadok, kisaszszony. — Azon föltétel alatt, ha helyesen felel meg kérdésemre. — Kérdezzen, kisasszony! — Íme, hallja tehát. Ha ön San Franciscóból New Yorkba indul, ami hétnapi út a vasúton, s miután tudvalevőleg két vonat indul New Yorkból San Francisco félé, hány vonattal találkozik ön szemben. A fiatal vasúti tisztviselő gondolkozott egy darabig s aztán remegő hangon felelte. — Tizennéggyel, kisasszony. — Nem találta el uram — mondá Borcsa —, ajánlom magamat. Én soha se leszek az öné. Ezzel otthagyta faképnél Károly urat. A Borcsa apja eléget zsörtölődött emiatt, de a leány határozott maradt. — Gyenge ítélő tehetsége van — mondá —, én okos férjet akarok. A következő esztendőben egy katonatiszt vetett rá szemet a bálokon és rá a böjtben megkérette. — Én imádom kegyedet kisasszony s kérem a kezét. — Én is szimpa/tírozom önnel, hadnagy úr, de fejtsen meg nekem előbb egy dolgot. — Rendelkezésére álltok. — I. Napóleon egyszer meglátogatta a kórházakat — kezdé Borcsa —, hol egy lábbadozó félkezű katonával eredt szóba, ki rá nem ismert a köpenyébe burkolt császárra. — önnek, úgy láttam, érdemrendje van — szólt a császár. — Van bizony. — De csak érdemkereszt. — Nem „csak” az, tiszt úr — jegyzé meg kevélyen. — De mi az még a „sasrendhez” képest? — Hja, a „sasrend” az nem a magam formájú szegény emberek számára van kigondolva. — S ha én adnék önnék egy sasrendet? — szólt a császár. — Kicsoda ön? — Én Napóleon vagyok. A katona elsápadt és térdre készült roskadni. — Ne ceremóniázzunk barátom. Én megadom önnek a sasrendet, de hadd hallom, mire képes ön ezért? — Mindenre fölség. — Úgy? — Fogja tehát ezt a baltát és vágja le vele a kezét. A katona abban a pillanatban fölragadta az ott heverő szekercét és levágta vele a kezét... hát már most mondja meg nekem, hadnagy úr, mi volt ebben a katonában a nagyobb: a hiúság, vagy a bátorság? Ezt kérdezte Borcsa a hadnagytól. A hadnagy ötölt-hatolt: — Mindenesetre nagy bátorság volt, kisasszony. Boriska felkacagott gúnyosan: — Hát bátorság volt, hát legyen önnek is bátorsága hazavinni tőlem a kosarat. Adieu, hadnagy úr! A Boriskát most is összeszidta az apja. — Felületes ember a hadnagy — mentegeié magát —, sohasem lehet belőle generális. * Híre ment a leány nevetséges kötekedéseinek és ostoba találós meséinek; a fiatal emberek megijedtek tőle, maga az apja is váltig pirongatta (sohasem fogsz így férjhez menni, te golyhó), s megígértette vele, hogy a következő kérőnek már nem tesz fel kérdést. — Ígérd meg, kedves leányocskám. — Itt a kezem rá. Ezen ígéret után édesapja csakhamar egy fiatal természettudóst mutatott be nála, mint kérőt. A vizitkártyáján ott állott: „Kosza Ferenc, az akadémia 1. tagja.” — ön ugye kálvinista — kérdé Boriska —, de bocsánat, édesatyám az ön nevében kikötötte, hogy semmi kérdést sem fogók önhöz intézni. Nem is teszem. Pedig már készen volt a kérdésem: azt akartam öntől megtudakolni, miért hívják ama híres bécsi hotelt „Matschaker Hof”-nak? ön persze nem tudta volna. De elengedem önnek ezúttal s magam beszélem el kivételképp, honnan nyerte a nevét. Tudom, hogy érdekelni fogja a történet. — Oh, mindenesetre. Mondhatom, kíváncsi vagyok rá. — Mikor a ház fundamentumát ásták, találtak a földben egy korhadt ládát, mely hasonlított egy koporsóhoz. — Ah! — A ládát felbontották s abban egy kis bádogszekrény volt. Természetesen azt is felbontották s képzelje, mit találtak benne? — Nem bírom elgondolni, kisasszony. — Képzeljen csak nyolc darab kisebbnagyobb matschakereket. Volt köztük akkora is, mint az öklöm, de persze kisebb is. S innen van a „Maltschaker Hof” nevezet. — Mindenesetre érdekes történet — vélte a természettudós. Boriska ezúttal is felkacagott és beszaladt a szobába, otthagyván a kérőt faképnél. — Mi volt ez? — korholá ismét az öreg Kovács. — Az, hogy ez nem tudós, hanem egy ostoba fráter, aki roppant fél elárulni tudatlanságát. A következő nyáron az előpataki fürdőben egy fiatal színműíróval ismerkedett meg Boriska. A leány nyájas volt hozzá, kedvet kapott tehát pályázni. (Hiszen már eleget próbált a Teleki-díjaknál.) — ön nőül akar engem venni? Jó. De tudja ön azt, hogy mindenkinek egy kérdést szoktam föladni? — El vagyok szánva mindenre. — Akkor figyeljen. Két sportsman öszszebeszélt, hogy ők ezentúl megfordítják a lóversenyek metódusát; felülnek a lovakra s az vigye el a díjat, amelyiknek a tova későbben ér be. Ügy is lett. A két 18
