Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-12-29 / 26. szám

DOBOZY IMRE A csodálatos Lidi A jó bor istenúgyse jó dolog. Ebben csak a májbajosok kételkednek, mert ők nem ihat­nak. Meg a borforgalmi emberek, mert ők csinálják az ihatatlan borokat. No de például Kender Ádám községi mezőőr szentül hisz benne. Azazhogy hitt a múlt hét szombatjáig. Kender szaktárs szerfelett kedvelte az itó­­kát. Napjában csak egyszer szokott inni, vagyis hát reggeltől estig; s emiatt temérdek hivatali dorgálást kellett elszenvednie, mert a tanácselnök hivatalos órák idején nem áll­hatja a borszagot. Kenderen fogott is a sok dorgatórium. Hivatalos időben nemigen mu­tatkozott a tanácsháza körül. Kint a határ­ban ivott, magával hozva sok szép időt meg­ért csatos üvegét. (Nem csoda, hogy a minap hatszáz hold kukorica kapálásáról adott szá­mot, holott Letécen tudvalevőleg csak há­romszáz hold kukoricát szoktak vetni.) Előbb-utóbb okvetlen bajba sodorta volna őt a buzgó borszeretet, ha jellemének helyre­­igazításába bele nem szól a Lidi. Amely be­leszólás a következőképpen történt: Szombaton Kenderné ünnepélyesen közölte férjével, hogy a kecskevásárlásra gyűjtöge­tett hétszázötven forintok immár együtt van­nak. Kender tehát felkerekedett, hogy meg­alkudjék a szomszéd falubeli foltozósuszter, Torma Benedek szaktárs Lidi nevű eladó kecskéjére. Hatszáz forintot ígért, elnevez­vén a szemrevaló anyakecskét güzünek, fé­regnek, egyszálbélű gilisztának, sőt istenve­résnek, csak hogy mentői olcsóbban jusson hozzá. Torma ellenben nyolcszáz forintot kért, egekig magasztalván Lidi tulajdonsá­gait. Hogy aszongya, a napi három liter tej­ről nem is szólva, Lidi pótolhatatlan házi kincs, hűséges és szófogadó, szerény és szor­galmas; ha puha orrával elkezdi döfölni gaz­dáját, a lelkibeteg embert is képes fölvidí­­tani, s olyan szeme van, hogy ott is talál csipegetni valót, ahol más kecske már rég éhen veszett. Ráadásul flegmája is van. Ami nagy szó az útparton legelésző kecskénél, mert nem ugrik autó elé, nem keveredik lo­vak lába alá. Derekas csata folyt a két férfiú közt. Hajba is kaptak. Torma belevágta di­­kicsét a spangliba. Kender viszont rácsa­pott a csirizestálra. (örült is, amikor meg­szabadult tőle.) Hanem aztán kibékültek, s megegyeztek kerek hétszáz forintba. Ez egyébként előrelátható volt. RAJZOK: KRENNER ISTVÁN Kender vígan ballagott hazafelé. Alig vár­ta, hogy kellemesen enyhítse a nagy vitá­ban kiszáradt torka gyötrő szomjúságát. Hajaj, lehet, hiszen ötven forintja megma­radt ... A kocsma előtt odakötötte tehát Li­dit a nagyobb jószágok számára földbe vert cölöphöz, s ráparancsolt, hogy viselkedjék tisztességesen. Jómaga meg sietve kirendelte az első litert. No de mi az, egy liter? Semmi. Nevetséges Kender Ádámnak! Ugyan! Jött tehát a második s a harmadik, hiszen a köz­ügyekkel foglalkozó ember társadalmi elér­­zékenyedése csak a harmadik liternél kez­dődik. Mire Kender a kocsmabéliek előtt megvallotta a falu jövője iránti sóvárgó oda­adását, már a negyedik liter állt az asztalon, jelezve, hogy nincs oly sok, ami el ne fogy­na. Eközben Kender fölső szomszédja, Landi Berti odaérkezett a kocsma elé. Igazában ő is szomjas volt, de amint szemügyre vette az árva kecskét s a bent iszogató mezőőrt, gon­dolt egyet. De minőt! Elkötötte Lidit a cölöp mellől, s usgyi be vele a kocsma mögötti paj­tába. Aztán meg futott Kelemen Imre több­­rendbeli kecsketulajdonoshoz, s szóbeli ga­ranciák mellett kölcsönkérte tőle Gyuszit, a faluszerte ismert, harcias bakkecskét. A borissza mezőőr bíz meg se nézte kecs­kéjét, amikor a negyedik liter után kijött a kocsmából. Ámbátor, ha nézte volna, akkor se látott volna sokat, mert már koromsetét volt. Hazavezette, bekötötte az ólba, s dia­dalmasan állt neje elé: — No hát, Juliskám, nézd meg, mit hoztam, gyönyörködj benne! — És békésen ült le a szófára, hogy már most a négy liter is megbocsáttatik, csak néz­ze meg az asszony a Lidit. Hanem Juliska nagy nesszel jött vissza, már az udvaron kezdve a házastársi enyelgést. — Te idét­len boroskancsó! — harsogta. — Te semmi­­revaló! Mit vettél, tökkelütött? Hiszen ez bakkecske! — Kender fölényesen mosolygott. Haha! Még hogy bakkecske ... hiába, hiába, az asszonynak még sincs oly megbízható sze­me, mint a férfiembernek ... Fogta a lám-18 pát, kivitte az ólba. De bizony lámpavilágnál se tudtak semmi olyas tartozékot felfedezni a kecskén, amit meg lehetett volna fejni. Kender csak ámuldozott s nyögött. Hide­get érzett a gyomrában, mintha jeget nyelt volna. Hiszen amikor elindult vele, még nem volt bak ... No de közben neje mind csak szaporázta, s ettől ő is dühbe gurult. Azon melegében fogta a kecskét, s visszaindult Torma Benedekhez, hogy ő kideríti az igaz­ságot, még ha emberhalál lesz is a vége. Persze, útjában megint a kocsma előtt haladt el. Landi Berti ott állt az ajtóban, s invitálta befelé, egy pohárkára, no, csak egy nyeletre. — Nem én! — kiáltotta a mezőőr. — Szét­verem a fejét a gaz csalónak! Szíjat hasítok belőle! De minthogy el kellett mesélnie haragja okát, mégis betért. S míg mesélt, az itcés, akit Berti beavatott a tréfába, gyorsan kicse­rélte a kecskét. Kender tehát Lidivel indult tovább Torma Benedekhez, aki már nyugodni tért, s csak nagy zörgetésre, ordítozásra jött ki a házból. A derék lábbelikészítő elképedve hallgatta Kender vad átkozódását. Nem is fe­lelt egy mukkot se. Lámpát, suszterszéket, saj­tárt hozott ki, elült Lidi mellé, s Kender sze­me láttára kifejt belőle kerek három litert. A mezőőrt elöntötte a veríték. Ez lehetetlen, ez boszorkányság ... ki látott még bakkecs­kéből tejet fejni? Megtapogatta Lidit, ahol kellett, s növekvő zavarral állapította meg, hogy Lidinek, igenis, saját tőgye van. — Ej­ha — nyögött. S egészen megkeveredett. El se búcsúzott Tormától. Fogta a kötelet, s lel­­kehagyottan bandukolt. Lehetséges volna — tűnődött —, hogy az ital zavarta meg? Eszé­be jutott, hogy egyszer az orvos valami ször­nyű borissza nyavalyáról prédikált neki, va­lami delíriumról, amitől olyat is lát az em­ber, ami nincs ... De hát felesége is bakkecs­kének látta a kecskét, márpedig az asszony nem iszik. — És különben is — motyogta, de nem fejezte be a mondatot. Sokáig állt a csendes éjszakában, rágódva és izgatottan, hogy hát mi lehet a nyitja ennek a hihetet­len átalakulásnak. A kocsmában csak nagy nehezen tudták megvigasztalni. Berti meg az itcés, akik alig bírták visszanyelni kikívánkozó kacagásukat, szívhezszólóan bizonygatták: minden rend­ben van, Kender szaktárs, nincs magánál rendesebb ember a világon, s aki mást mond, azt előbb-utóbb fel fogják akasztani... És közben megint kicserélték a kecskét. Kender elsápadt, levegőért kapkodott, a vég köze­ledtét érezte, amikor az ólban, lámpával vég­zett helyszíni szemle után, feleségével együtt új fent megállapították, hogy Lidi mégiscsak bak. Bak, bak, de hát akkor miért hívják Lidinek? S honnan, miből adta azt a három litert? Hideg borzongatta a hátát, s csendben megesküdött, hogy nem iszik, s elmegy az orvoshoz, megvizsgáltatja magát... Aztán megragadta a kötelet, s elindult Tormához, hogyha istent ismer, adja vissza a hétszáz forintot, itt a kecskéje, nem kell ingyen sem. Tán máig is bolyongana a csodálatos kecské­vel, ha el nem szundít az árokparton, s Ber­­tiék a lábszárához nem kötik az igazi Lidit. Mindenesetre szombat óta Kender Ádám mezőőr erős boriszonyt érez, hacsak rápillant újonnan szerzett háziállatára. És muszáj rá­pillantania, mert felesége, valami érthetetlen csökönyösséggel, minden áldott nap rábízza Lidi legeltetését. Hja, van ám eszük az asszonyoknak. *

Next

/
Oldalképek
Tartalom