Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-03 / 22. szám
I I tasítsuk el a Bibó-legendát. Fogadjuk be a Bibó-valóságot. Számtalanszor megtanulhattuk volna már, hogy a hallgatás semmit meg nem old. A problémákat elemezni kell, a tévedések kockázatát is vállalva. Bibó István esetében sincsen ez másképpen, még ha nem is feledkezünk meg arról — s nem szükséges erről sem megfeledkeznünk —, hogy benne ugyancsak nem volt kellő készség helyzetének rendezésére. Némasága — azt hiszem, hogy szándékai ellenére — rossz látszatokat kelthetett körülötte, holott bizonyosan lehetett volna megoldást találni az ő esetében is, bonyolultabb személyi ügyekben már régen megteremtődött az együtt dolgozás, majd az együttműködés lehetősége. 1956-os szereplése (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig államminiszter), az ellenforradalom utáni káros tevékenysége (1957-ben „emlékiratot” juttatott el Nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel) odavezetett, hogy a bíróság elítélte, de amikor amnesztiával kiszabadult, előtte sem lehettek lezárva a kapuk, mint annyi más megtévedt és politikailag vétkes társa előtt, akik éltek a népi hatalom által nyújtott alkalmakkal. Mindez azonban nem ok a hallgatásra. Mert Bibó István életműve méltán kelt figyelmet napjainkban is, elsőrendűen azért, mert a magyar, nem marxista politikai gondolkozás egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége volt. Az sem mellékes körülmény, hogy munkássága lényegében a felszabadulás után bontakozott ki: 1945 és 1948 között. A koalíciós idők hozták ki legjobb formáját. Amit ezelőtt írt, jelentéktelen, amit ezután vetett papírra — rossz helyzetmegítélésből következett. Különben is: a politikán kívül politikai közírás nem képzelhető el, s Bibó 1948— 1949 után — alapvetően önhibáján kívül — kiszorult a társadalmi életből, s amikor viszszatérhetett volna, ezt nem tette meg. A felszabadulás utáni négy év termése azonban rendkívül jelentős. *■ Bibó István legfontosabb eszménye a demokrácia volt. Sietek hozzátenni: a klasszikus polgári demokrácia. Az, ami soha nem létezett Magyarországon, és amelyen a felszabadulás pillanatában a történelem már túlhaladt. Olykor az a gyanúm, hogy Bitónál a demokrácia nem annyira politikai, mint inkább erkölcsi kategória volt. Ha érthető is, hogy a felszabadulás pillanatában egy morálisan végzetesen lezüllesztett országban az erkölcsöt ennyire középpontba óhajtotta állítani, a közösségi programot semmi esetre sem pótolhatta az egyéniségépítés individualizmusa. Más szavakkal: bármennyire kívánatos, hogy a politika erkölcsös legyen, az erkölcs, még a politikai, a közéleti erkölcs sem azonos a politikával. Jellegzetes az a fogalmazás, amelyet A keleteurópai kisállamok nyomorúsága című 1946-os esszéjében olvashatunk. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni; nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől. melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni..Csupa igaz elvek: Bibónak igaza van, mert a félelem megaláz, a megalázott ember pedig kisebbségi komplexusokba menekül. Igen ám, de amíg egy demokrata valóban nem félhet a másként gondolkozótól, hiszen vitába szállhat vele. nem félhet a más nyelvűtől, mert megtanulhatja a nyelvét, nem tarthat a más fajútól, mert eleve elutasítja, hogy a fajoknak politikát-társadalmat determináló hatása lehet — a magyar demokráciának konkrétan kellett tartania 1946-ban a Dálnoki Veres Lajos szervezte összeesküvéstől, Mindszenthy József ellenséges, még az államrendet magát is elutasító propagandájától. Nem lehetett volna elegendő az elhatározás, hogy nem „félünk”, mert egyáltalán nem erről volt szó: az erkölcsi mércét sem akkor, sem semmikor, a legfejlettebb demokráciában sem lehet szembeállítani a politikai cselekvés szükségszerűségével. Holott Bibónak az igénye — érthető. Lehet-e felnőtt a nemzet, erős a demokrácia a felnőtten gondolkozó férfiak, nők nélkül? Olyan emberek nélkül, akik le tudtak számolni önmagukban a Horthy-fasizmus fertőzésével, a nacionalizmussal, a vesztett háború ezernyi görcsével? A legpontosabb választ maga Bibó adta meg. Ezt írja egy helyütt: „A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlát.1 B ibó" probléma szóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség.” Tehát Bibó maga is észlelte, hogy a legszebb erkölcsi elvek sem pótolhatják a politikai cselekvés reális törvényeinek ismeretét. Az elvtől a megvalósulásig vezető nagyon hosszú és a legritkábban egyenes úton a moralizálás a maga ellentétébe fordulhat át, mert az igénybe vett eszközök alkalmatlanok a kívánt cél elérésére. * Az alfa és az omega Bibó számára a nemzet. Félreértés ne essék: Bibó nem nacionalista, legalábbis a szó agresszív, kirekesztőleges értelmében bizonyosan nem nevezhető annak. „A nemzeti érzés — állapítja meg —, még ha szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem .. Hogy a nemzeti érzés és a demokratizmus milyen mértékben minősíthető „egytestvérnek” és azonos szinten — a nálunk akkor meghatározott történelmi feltételek között — mennyire volt „tömegérzelem”: önmagában kétséggel tölti el az olvasót. Ezek a fogalmak, persze, Bibónál is csak annyira azonosulnak, hogy vágyképpé nemesüljenek. Mert azt meg kell állapítani, s nem is hátrált meg a nehéz leckétől, hogy nemzeti múltunk — hogy úgy mondjuk — „demokráciaszegény”. Megteszi ezt azzal a fenntartással, hogy nem zárja ki egy más irányú fejlődés hajdani lehetőségét, amely 1514-ben veszett el véglegesen. De ez tulajdonképpen mellékes motívuma Bibó nemzetben gondolkozásának. Neki azért kell a demokratizmust és a nemzeti érzést ennyire szorosan összekapcsolnia, mert a magyar múltat Illyés Nem elégjének haragvó szeretetével szemléli, s lehetetlen nem megállapítania az úgynevezett történelmi osztályok tökéletes bukását, a korábban nemzetinek nevezett célok csődjét, tehát a „mi a magyar?” fogalomkörét bővítenie kell. Egyáltalán nem véletlenül említem itt a Szekfű szerkesztette, híres és a maga idején rendkívül fontos politikai szerepet betöltött tanulmánykötetét. Hiszen Szekfű és munkatársai nagyjából ugyanúgy gondolkoztak, mint 4—5 évvel később Bibó is teszi: a magyarság önismeretére alapozva igyekeztek aktuális németellenes, függetlenségi programot sugallni. Igen ám, csakhogy közben sok minden történt, s Bibó bármennyire gyakran használ ilyesfajta fogalmakat, mint „derék magyar”, „jó magyar”, kénytelen felismerni az általa vállalt fogalomrendszer korlátozottságát. „Felkutathatunk sokféle magyar jellegzetességet — írja a Zsákutcás magyar történelemben — anélkül, hogy mindezeknek a fenntartása és ápolása egyben feltétlenül a magyar közösség megújulását és megerősödését is jelentené. Azt, hogy mi jelenti a magyar közösség megújulását, ettől függetlenül, más módszerekkel kell felismernünk és minden jelenséget, régit és újat, elsősorban nem a népiesség szempontjából, hanem társadalmi és politikai szempontokon kell lemérnünk.” Fölösleges Bibótól számon kérni a marxista terminológiát, vagy még inkább a marxista világszemléletet, hiszen bevallottan nem volt marxista. Értékeljük a realizmusát, amellyel érzékeli, hogy elég a szólamokból, a magyar jellegről szőtt álmokról, mert ezek önmagukban semmit meg nem oldanak, a demokrácia sorsáról, a földreform pontos végrehajtásáról kell gondolkozni. Ezzel egyidejűleg nem csupán a terminológiát használja, hanem el is fogadja részben a mögöttük meghúzódó tartalmat. A Márciusi Front megalakulásának 10. évfordulóján írt tanulmányában kifejti, hogy egyetlen biztos mértéke van annak: „a magyarság szabad-e vagy sem” és ez: „a magyar paraszti milliók emberi állapotának foka”. Nem kétséges, hogy lényeges ez a mutató, s az a tény, hogy Bibó ezt nevezi meg, részéről azt jelentette: elfogadta a felszabadulással bekövetkezett új rendet, a magáénak érzi azt. Csakhogy a magyar paraszti milliók életszínvonala mellett és ezzel egyenrangúan léteznek másféle mutatók: például á munkásság helyzete, például a nacionalizmus leküzdése, például a politikai és gazdasági jogegyenlőség megvalósítása stb. Persze Bibó elsősorban azok ellen érvelt, akik siránkoztak az ország „szuverenitásának” elvesztésén, akiknek egyetlen szavuk, s főleg: tettük nem volt a németek oldalán vállalt úri csatlósszerep ellen, s akik a felszabadulás után kezdték felvetni a függetlenség kérdését, nyilván a demokrácia és a Szovjetunió ellen. Tehát Bibó a reakció ellen harcolt, amikor a parasztsággal érvelt, ám akarvaakaratlan másfelé is ütött, mindenekelőtt azok felé, akik a magyar munkásság vezető szerepét hirdették. *■ Legendák? Valóság? Azt hiszem, hogy a Bibó-legenda, ha a művekkel szembesítjük — önmagától megdől. Mert bizony harmadikutas politikai gondolkozó volt, illuzórikus megoldások híve, amelyek — szándékaitól függetlenül — olykor a valóságban demokratikus folyamattal is szembeállították őt. A Bitó-valóság pedig az — és ez is csak a művekkel történő szembesítés során derülhet ki —, hogy egy okos, nagy felelősségtudattal gondolkozó ember portréja bontakozik ki előttünk, aki sokat tudott a kortárs magyar valóságról, sok igazságot mondott ki, s ezeket nem árt megszívlelnünk. E. FEHÉR PÁL Részlet a Kritika című lapban megjelent cikkből. 21
