Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-03 / 22. szám
• ••• Szobarészlet a tájházban Hajdani használati tárgyak, bútorok tourist vállalattal közösen üzlethálózatot nyitunk Milánóban, Párizsban, Madridban és Nyugat-Berlinben. Fazekasrészlegünkben vagy négyszázféle kerámia készül. Egész évben festünk hímes tojásokat, a hagyományos receptúra szerint, amely 32 műveletet ír elő. Kis fület is ragasztunk rájuk, mert különösen a skandináv országokban karácsonyfadíszként is népszerűek. Hímzett blúzokat, stólákat, estélyi ruhákat is készítünk. Népviseleteink nem egy külföldi magyar egyesület néptánc-együtteséhez is eljutottak. — Könnyű-e manapság megélni a népi iparművészeiből? — Nem mondhatnám, ugyan dolgozóink keresete az utóbbi néhány évben megkétszereződött. Igaz, a divat részben kedvez a számunkra, ám az igazi, zsűrizett népművészeti tárgyak nagyon munkaigényesek, ezért aztán drágák, tehát nagy mennyiséget a több ezer forintos térítőkből, ruhákból nem lehet eladni. Ügy segítünk magunkon, hogy több százféle egyszerűbb ajándék- és dísztárgyat is készítünk, amelyek már olcsóbbak, és jobban értékesíthetők. Szövetkezetünk jellegét azonban elsősorban a zsűrizett, népi iparművészeti tárgyak határozzák meg, ezekről vagyunk híresek, belföldön és mintegy 24 nyugat-európai és tengerentúli országban. Faragott ágy, hímzett párnák FŐTÖK:NOVOTTA FERENC A decsi tájház ' Fából ácsolt szövőszékek — A Sárköz az ország egyik legősibb és hagyományokban leggazdagabb néprajzi tájegysége. Hogyan őrzik meg, tartják frissen e csodálatos szín- és mintavilágot mai termékeiken? — Szövetkezetünk tagjai közül negyvenegyen népi iparművészek, tizenegyen a népművészet mesterei. Elsősorban ők őrködnek azon, hogy termékeink híven tükrözzék hagyományainkat. Hivatásos iparművészeket is alkalmazunk, akik e hagyományokat ötvözni tudják a kor követelményeivel. * A szövetkezet dolgozói szerelmesei a kézművességnek. Az egyik idős szövőnőről például mindenki tudja, hogy úgy rendelkezett, temessenek majd melléje egy véget kedvenc szőtteséből. Vajda Erzsébet, a dokumentációs tár vezetője is becézi, kényezteti a szőtteseket, hímzett térítőkét, ahogy elénk terít néhány ritka szép darabot. Csak most emelem meg igazán képzeletbeli kalapomat a jogász-közgazdász elnök előtt, hallgatva a hímzés-szövés számtalan szakkifejezését, az ezernyi különböző minta nevét. Hogy tudott röpke négy év alatt a népi iparművészet szakemberévé is lenni? Ripszes, deszkás, csibeszemes — röpködnek a minták nevei — tölgyfalevél, vízfolyás, négyoszlopos csillagrózsa ... — ez a terítő egy főkötő mintázatát őrzi, az a stóla egy vőfélyi kötényét. Minden leány tudott itt hímezni valamikor — mondja Vajda Erzsébet —, az én kezembe is rámát, tűt adtak már ötéves koromban. A század elején egy menyasszonyi díszruha annyiba került, mint egy kocsi egy pár lóval felszerszámozva. — Ma is igyekszünk a község fiataljaival megkedveltetni a hímzést, szövést — jegyzi meg a szövetkezet elnöke — néhány dolgozónk hímzőszakkört vezet a helyi általános iskolában. A szövőműhely a dokumentációs tár szomszédságában van, mégsem szűrődik át semmi nesz. A fából ácsolt-faragott székek jóval csendesebben kopácsolnak, mint a modern textilgyárak szövőgépei. Ketten dolgoznak egy-egy szövőszék mellett, felettük kis szőttescsík függ az éppen szövés alatt álló mintával. A terem egyik sarkában egy kisebb, „egyszemélyes” szövőszék kattog, egy fiatal lány kezeli a vetélőt, a nyüstöt. A szépen faragott szövőszéken az elődök nevei olvashatók: Oláh Sára és Pörnyi Sára, 1890. — Horváth Ágnes bemintázó vagyok — teszi le a vetélőt a kislány. Nyakában apró, kézzel font medál fityeg: bizonyára elkapkodnák a pesti butikokban. — Üj szőttesmintákat tervezek. Magam is szövöm az első véget, mert csak így derül ki, hogy csupán papíron mutatott-e a minta, vagy szőve is szép. Tolna községben lakom, érettségi után kerültem ide, két évvel ezelőtt. A szekszárdi Babits Mihály Művelődési Ház szövőszakkörében szerettem meg ezt a munkát. Tavaly a szövetkezetek Alkotó Ifjúság pályázatán országos első lettem, most az országos szövőpályázatra készülök. — Nemrégiben itt, Decsen, volt egy csodá-1 latos felfedezésem — újságolja Horváth Ágnes. — Tudja, járom a házakat, régi szőtteseket keresek. Az egyik helyen egy kopott, agyonmosott szőttesre lettem figyelmes, amely még így is megragadott ritka szép mintázatával. Mint kiderült, 1860-ban készült! A ház asszonya szabódott: Tyúkok alatt is volt már, ki kellene dobni. Hát, sikerült megmentenem! Szeretném újra szőni a mintáját. BALÁZS ISTVÁN 9
