Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-09-22 / 19. szám
menjek őhozzá, s ha rendezői ambícióimat képtelen lennék leküzdeni, akadálytalanul elérhetem. Így lettem Várkonyi-növendék, és négy év alatt mindig kaptam olyan feladatokat, amelyek ezt az utamat egyengették: nemcsak a saját szerepeimmel, a partnerekkel és a darabokkal is kellett törődnöm. Főiskolás éveim alatt viszonyunk felhőtlenül derűs volt, az utolsó pillanatban azonban megtört. Én a második évtől a Madách Színházhoz szoktam, előbb kisebb, aztán egyre nagyobb szerepeket kaptam, de amikor diplomával a kezemben nem követtem Várkonyi tanár urat a Vigszínházhoz, hanem a Madáchinál maradtam, többé nem állt szóba velem . . . 1972-ben aztán eljátszottam Szomory Dezső II. Lajos király című színjátékának címszerepét. Várkonyi megnézte az előadást, és este későn, mire előadás után hazavetődtem. egy távirat várt: „A tanárnak ritkán adatik meg, hogy ne csak a tanítványát, de saját ifjúságát is viszontláthassa ...” Ez volt Várkonyi táviratának lényege. S ez lett kibékülésünk pillanata is. Ettől kezdve igen sok Várkonyi-filmben játszottam, köztük a legutolsóban, a Jókai-regényből készült Fekete gyémántokban is. Másfél évtized alatt persze nemcsak Várkonyi-filmekben jelent meg a mozivásznon, csaknem negyven filmben kapott szerepet. Filmszínészi tevékenységét egyenértékűnek tartja-e színházi munkásságával? — Olykor, ha ezeknek a filmeknek a címlistáját olvasom, egyikre-másikra szinte már nem is emlékszem: játszottam volna bennük, s vajon mit?! Aztán rájöttem valamire, amelyet több-kevesebb következetességgel meg is valósítok: a felkínált filmszerepeket bizonyos szelekcióval fogadom. Válogatnom kell, és csak azokat vállalom, amelyeket mindenképpen vállalni is tudom, vagyis amelyekhez már forgatókönyv formában is közöm lehet, s ezt a közösséget később, az elkészült filmmel kapcsolatban is vállalni tudom. Ez a választékosság körülbelül tíz év óta érvényesül nálam, de azt hangsúlyozni szeretném: elsősorban nem a fizikai megterhelés miatt léptettem életbe ... — Munkásságom legfontosabb és meghatározó területe: a színház. A Madách Színházban pedig Ádám Ottó, akinek valamennyi fontos feladatomat köszönhetem. Jól, harmonikusan tudunk együtt dolgozni. S ennek az együtt vállalt és átdolgozott évtizednek olyan jelentős állomásai is voltak, mint a Sirály vagy az Othello, de vallom: minden közös munkánkban az emberről akarunk valami fontos dolgot elmondani... Engem minden érdekel, ami a színházzal kapcsolatos. Ha nem lennék színész, akkor is ott lennék valahol a színház körül. Színház nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Ennek talán ellentmond: nem vagyok igazán színészalkat! Az összes színészt boldogító érzés, a hírnév, a színészek körüli görögtűz stb., engem inkább zavar, mint örömet okoz. Ezekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Engem legkevésbé a színház körüli pletykák, az olcsó tréfálkozások érdekelnek. Minden más viszont érdekel. Szeretek elbeszélgetni emberekkel, akik a maguk mesterségét kiválóan művelik, akiket a saját gondjaik izgatnak, foglalkoztatnak. Szívesen időzöm náluk, s beépítem őket színészi munkámba. Számomra az a legnagyobb dicséret, amikor egy-egy alakításomról úgy beszélnek, hogy valamit észrevették, felfedeztek benne, amivel ők gazdagabbak lettek, legyen ez akár csak egy gondolat is!... Másfél évtized alatt Huszti Péter közel került azokhoz a nagyokhoz is, akik azóta sajnos már nincsenek közöttünk. Ezek kivételes, megismételhetetlen alkalmat jelentettek: Kiss Manyi partnere volt Németh László Bodnárné című drámájában; sokat játszott együtt Ajtay Andorral és Pécsi Sándorral a Cyobronka József, Huszti Péter és Timór Béla a Lóvátett lovagokban A Pygmalion Higginseként Huszti Péter és Piros Ildikó otthonukban FOTO: NOVOTTA ROBERT színpadon, de a színházon kívül is barátságot kötött velük. Szerették őt és becsülték, ő pedig tisztelettel közeledett e kivételes színészegyéniségekhez, Csodálta őket és igyekezett tanulni tőlük. — Igen — mondja —, velük kapcsolatban az volt a legnagyobb élményem, hogy sosem éreztem azt a negyven- vagy ötvenévnyi korkülönbséget, amely tőlük elválasztott, ök 50, 60 vagy 70 évesen is mindig ugyanolyan tisztán kezdtek egy-egy munkához, mintha éppen kezdők lettek volna. Ha valamit, hát nem a mesterség apró fortélyait kell eltanulni tőlük, hiszen azok különben is megtanulhatók, hanem azt a tüzet és hitet, amely bennük lobogott. Egyikükről-másikukról utólag tudtuk csak meg, hogy már nagyon betegek voltak, bizonyára a színpadon, játék közben is beléjük hasított a fájdalom, ezt mégsem mutatták, legyűrték. A színpadon mindig az élet diadalmaskodott, s számomra ez a legfontosabb tanulság, amelyet örökül hagytak ránk. Huszti Péter az író-színészek közé tartozik. Ez önmagában is fontos dolog, hiszen a legtöbb színész gátlásos, ha írásról van szó. ök megszokták, hogy mindig a mások szövegét, a mások gondolatait tolmácsolják, mesterségük reprodukáló. Nem így Huszti, aki mer és tud is írni. Ez hogyan kezdődött? — Első írásaim utazásokhoz kapcsolódtak, írtam egy párizsi csőlakóról, egy múzeumi teremőrről, egy rokonomról, aki harminc évvel ezelőtt ment el itthonról, találkozásaimról a Magyarok Világszövetségének rendezvényein. Sokat jelentett számomra, hogy néhány sorban elmondhattam egy élményemet, amelyet szavakban talán nem tudtam volna olyan jól tömöríteni. Aztán a színházi dolgokkal próbálkoztam, persze nem magamról, a saját szerepeimmel kapcsolatos felfogásomról, mert arról a legkevésbé tudok írni vagy beszélni. Másfél éve egy Hamlet-előadáson eltört az egyik lábujjam, be voltam zárva, borongós hangulatban kezdtem írni egy színészről, aki szép és sikeres feladatokat old meg, de képtelen elviselni azt a nyomást, amely őrá, a minden este játszó színészre nehezedik. Nem tud megmaradni, megrekedni a napi színházi pletykák és „dumák” szintjén. Írtam tehát egy novellaféleséget, talán szerepnovellának lehetne nevezni, és úgy érzem, sok mindent „kiírtam” magamból, saját gondjaimból. Az írás átsegített egy igen nehéz helyzeten. Hálás vagyok a tolinak! Az a tervem, hogy itt-ott eddig megjelent írásaimat újjakkal kiegészítve kötetben jelentetem meg. Szeretnék azokról az emberekről is írni, akik mély nyomot hagytak életemben, meghatározták pályámat, őket, ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Hűsíti Péter at elismerő tapsokon kívül számos magas kitüntetést is kápott eddigi munkásságáért. 1971-ben Jászai-díjat, 1974- ben (harmincesztendős korában!) Kossuth-díjat, 1978-ban SZOT-díjat. Hét esztendeje tanít már a Színművészeti Főiskolán, és idén ősszel az Ódry Színpadon rendezi Reginaid Rose híres darabját, a 12 dühös embert; ez lesz pályáján az első alkalom, hogy rendezői székből követi, figyeli és építi egy egész szirti házi est valamennyi mozzanatát. Megvalósul tehát a régi álom, de most már a tudatosság fokán. Alig jutott még pályája delelőjére, milyen tapasztalatokat szűrt le az eddig megtett úton, miképp látja az eddig megformált nagy szerepeket: Hamletet, Peer Gyntöt, Othellót és a többieket? — Az én lelkiismeretem tiszta ezekkel a szerepekkel kapcsolatban — vallja beszélgetésünk végén. — Nagyon sokat dolgoztam, amíg egyiket-másikat kikalapáltam, talpára állítottam. A legnagyobb erő és energia ahhoz kell ezen a pályán, hogy mindig ébren tartsuk magunkban a közlési vágyat, hogy megmutassuk kortársainknak, mit gondolunk ma, 1979-ben a Hamletról, Csehovról, Gorkijról, a nagy klasszikusokról, akiknek temérdek mondanivalójuk van a mi számunkra is. Nekünk, a ma élő és alkotó színészeknek a mai ember nyelvén, érzésvilágával kell ezeket a gondolatokat közvetítenünk. Erre törekedtem eddig is, ez lesz továbbra is legfontosabb kötelességem. Ez az én ars poeti-Cam TIBOR 25
