Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-09-22 / 19. szám

Kaja és Szigecsán

Nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni, de ezen az estén arra terelődött a szó, hogy az emberek veszélyes pillanatokban mennyire tudják megőrizni a becsületüket, a halálfélelem legyőzi-e bennük a szeretetet vagy a barátságot? Mindegyikünk elmondta a maga történetét, amiket ha összevetnénk, az jönne ki eredményül, hogy néha igen, néha nem, Bozó, a szállítómunkás, figyelmesen végighallgatta mindegyiket, és bár máskor csendesen kibicel a sakkozóknak, most váratlanul megszólalt:

— Azt persze nem gondoltam, hogy pont énrám vár ennek a megoldása, hallottam én, hogy ebbe a kérdésbe már híres filozófusok bolondultak bele, a sok tépelődéstől csont nőtt az agyukba, én inkább csak elmondom azt a történetet, amit magam is láttam, hátha jobban megértünk valamit belőle.

Maguk régi emberek a téren, talán még emlékeznek rá, hogy én 1949-től egészen 54-ig lent dolgoztam Komlón. Miért, miért nem, azt hosszú volna elmagyarázni, most elég legyen annyi, hogy össze akartam szedni magam anyagilag, sikerült is, még mindig azokat a ruhákat hordom, amiket komlói keresetemből vettem.

Persze, a nagy pénz nemcsak engem vitt le oda, jöttek emberek az ország minden részéről: pesti vagányok, parasztok, lecsúszott emberek, fiatalok, öregek, mindenféle. Addig egy sem látott belülről bányát, hacsak nem éppen ott töltötte le régebbi börtönbüntetését, de én mondhatom, az öreg szállító, aki már a Magas-Tátra súlyát elvittem a hátamon, alig akadt köztük „mamzer”, ezek el is tűntek három-négy nap alatt. Tudtak dolgozni, vége volt a sétálásnak a bányában, olyan tempót diktáltak, hogy a régi bányászok őrjöngtek, amiért tönkreteszik a normát. Háromezer-ötezer-hatezer forintokat kerestek meg egy hónapban, de nagyon kevés ment haza belőle piros papíron a családnak, eredetileg pedig a legtöbben azért jöttek le, hogy segítsenek az otthoniakon. Persze, azt mondom, meg is lehet érteni őket. azt a munkát, amit végeztek, csak pálinkával, hússal lehetett bírni, a pálinkával és sok hússal élő ember pedig gyakran lesz vadállat, nem érdekli a pénz, de még mások élete sem.

Mennyi gyilkos verekedést láttam nők miatt, pénz miatt, vagy néha maguk sem tudták, mi miatt — halottakat a Kenderföldön, a meddőhányó palái között, felbontott meszesgödrökben. Magányos ember akkoriban nem mehetett ki biztonságosan a sötét utcára, igyekezett mindenki odasodródni valamilyen bandához, néha nyolc-tíz ember is összeállt, de legalább heten tartoztak egy csoportba, egyetlen kivétel akadt csak: Kaja és Szigecsán.

Kaja pesti vilanyszerelő volt, „ludovikás” — ez persze nem annyit jelent, hogy tiszti iskolára járt. hanem, hogy a Valéria-telepen lakott, majdnem szemben a tiszti iskolával, és az ottani gyerekek szerették magukat ludovikásoknak nevezni, a nevét talán nem kell külön megmagyarázni, bár magas, de vékony ember volt, nagyon tudott enni és inni. Szigecsán meg valami bunyevác paraszt volt, nem akart belépni a téeszcsébe, otthagyta a földet az apjának, ő pedig megszökött hazulról, meg sem állt egészen Komlóig.

A bányában összekerültek, bár mind a ketten lenézték a másikat. Szigecsán Kaját a linkségéért, hogy szerette a hasát és a hasa alját, Kaja pedig Szigecsánt, mert kuporgatta a pénzt, egy fröccsöt nem engedett meg magának, a paraszt ugyanis házat akart építeni. De azért kitartottak egymás mellett, becsülték a másikban az erős embert, tudták, nem találnak maguk mellé még egy társat, aki tartani tudná az ő rettenetes munkatempójukat, ez pedig már a zsebüket is érinti. Lassanként összeszoktak, munka után együtt csavarogtak, beültek a kocsmába, Kaja bort rendelt és vacsorát, Szigecsán pedig csak egy pohár szódavizet, azt is hozzácsapta Kaja számlájához. Mondom, ők ketten tettek ki egy bandát, de még a legrészegebb garázdák sem mertek beléjük kötni, mert ha ezek ketten elkapnak egy lovat, a négy lábánál fogva széjjelszakítják, amellett félelmetesen tudtak bicskázni, nehéz bányakésüket ott tartották a gumicsizma szárában.

Ritkán fordult elő, hogy ezek a bandák sokáig együtt maradjanak, egyik vagy másik tag mindig felrobbantotta, de Kajáék között soha nem hallott senki veszekedést, dolgoztak vagy sétáltak, néha napokig nem szóltak egy szót egymáshoz, ha kellett valami, intettek a kezükkel vagy a szemükkel, a másik mindig tudta, hogy az mit jelent.

Egyszer aztán összegyűlt a pénze Szigecsánnak, megépítette a házat fent a Kökönyösön (lent úgy mondták: Monte Komló, Rió de Kökönyös), nem tudnám megmondani, ki dolgozott többet a házon; maga Szige-Koko

csán-e vagy Kaja? A vagány húzta be az összes vezetéket a falakba, ő rakta a kályhát, ő építette meg a fürdőszobát, még a házszentelőt is ő fizette. Ahogy megépült a ház, hamarosan akadt háziasszony is, Szigecsán bamba volt ahhoz, hogy nőt szerezzen magának, végül is Kaja egy régi szeretőjét adta hozzá feleségül, valami Kardos Gizellát, előtte való este persze jól elbúcsúzkodott tőle.

Szigecsán ismerte az asszony múltját, nem is tudta lenyelni, egyre keményebben beszélt Kajával, a vagány látta: azt akarja elérni, hogy ne járjon el hozzájuk; elébe ment a barátja szándékának, önszántából elmaradt

tőlük. A barátság annál is inkább megszűnt, mert ellentétes műszakba kerültek, Kaja délelőtt dolgozott, Szigecsán délután. Hamarosan Kaja is megnősült, elvette az első lányt, aki feleségül akart menni hozzá, nem szándékozott vele sokáig együtt élni, a vagánynak az volt a mániájá, hogy csinál valakinek egy gyereket, elveszi tőle, és majd a fiával kettesben csavarog szanaszét az országban, a nő, mondom, nem számított neki többet, mint az automatagép, amely a fruttit adja.

Annál jobban számított ez a nő Szigecsánnak. Rajta akarta megbosszulni, hogy Kaja belekóstolt az ő levesébe, mielőtt még feltálalták volna, legyeskedett a vagány felesége körül, annál könnyebben megtehette, mert Kajával ellentétes beosztásban dolgozott, nem akarom szaporítani a szót, elég legyen annyi, hogy nemhiába próbálkozott, a nő hamar rájött, milyen naiv volt, mikor azt hitte, hogy csak eggyel lehet, és csak egyszer lehet.

Persze, akadt rögtön száz ember, aki viszszamondta az ügyet Kajának, a vagány nem csinált belőle kabinetet, a maga módján vett elégtételt, ő is kihasználta az ellentétes munkabeosztás előnyeit, és hogy maradt még egy kis régi parázs a régi hamu alatt, régi szeretőjénél, Kardos Gizellánál. Ezentúl Kaja délután járt fel Szigecsán feleségéhez, Szigecsán pedig délelőtt Kajáéhoz. Annál jobban felbőszült azonban a paraszt, mikor megtudta, milyen furcsa sógorságba keveredtek, elhatározta, hogy megöli Kaját.

Mondom, akkoriban magam is lent dolgoztam Komlón, jól emlékszem arra a vasárnapra. Nagy vihar jött dél felől, eltörte a villanyoszlopokat, a magasfeszültségű vezeték a földön hevert, de még a nagy fákat is elroppantotta derékban. Ezen a napon hívta fel Szigecsán Kaját a Fekete Gyémántba, hogy leszámoljon vele. El lehet képzelni, menynyire fel lehetett indulva a paraszt, ha ő állta a cehhet, Kajára bízva, milyen ételt és italt akart. Megvacsoráztak, utána Szigecsán bejelentette: tudja, hogy Kaja viszonyt folytat a feleségével. — Na és? — kérdezte a vagány —, te nem feküdtél le az enyémmel, mikor én nem voltam otthon? — A parasztnak nem lehetett megmagyarázni, hogy ez ugyanannak a botnak a két vége. Mindenáron verekedni akart. Beleszúrta a kését azasztalba, és követelte, hogy régi barátja húzza ki, ami ugye, a kihívás elfogadását jelenti.

Kaja nem félt a paraszttól, ha megkérdeztek volna Komlón valakit, melyikük az esélyesebb, ha verekedésre kerül a sor, száz ember közül százegy azt válaszolta volna, hogy Kaja olyan verekedő volt, akinek mindig hideg a feje, és mindig nyitva marad a szeme, mégis a vagány volt, aki megpróbált kitérni. Bizonygatta a parasztnak: nincs olyan nő — az anyjukat kivéve —, aki megérné, hogy kést fogjanak miatta, ha csak az hiányzik, bocsánatot is kér tőle, de a paraszt nem engedett, azt hitte, megijedt a vagány, egyszóval, vért akart látni. Kaja vállat vont, és ahelyett, hogy kihúzta volna a kést az asztalból, két foga közül leköpte a nyelét.

Szigecsán vérvörösen kelt fel, ő ment ki elsőnek a vendéglőből, el akart indulni a szomszédos, lebontott ház kőpadlója felé, ahol megverekedhetnek egymással. Kaja a nyomában járt, most éppen úgy nem szóltak egy szót sem egymáshoz, mint régen, barátságuk idején. Szigecsán késsel a kezében beleakadt a földön heverő, magasfeszültségű villanyvezetékbe, az áram megcsapta, csak annyi ideje maradt, hogy elüvöltse magát: — Kaja! — és kinyújtotta a kezét a vagány felé. Kaja villanyszerelő volt, tudta, hogy itt már nincs segítség, mégis megpróbálta a lehetetlent, megragadta Szigecsán kezét, hogy leszedje a parasztot a vezetékről. Egymás kezét fogva égtek szénné mind a ketten.

19