Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 12. szám
A Heim Pál Gyermekkórház és Poliklinika tekintélyes rangot vívott ki magának a magyar gyermekgyógyászatban. Az egykori Állami Gyermekmenhely, amelyet a köznyelv egyszerűen Lelencháznak hívott, a felszabadulás után először Állami Gyermekvédő Intézet lett s gyökeresen új alapokra helyezte a rászorulók istápolását. Az intézet kiköltözése után létesült a mai Heim Pál kórház, amely egyúttal az egész főváros gyógyító-megelőző gyermekellátását is irányítja. Igazgatójának, dr. Sárkány Jenőnek nemcsak idehaza, hanem határainkon túl is megérdemelt szakmai hírneve van. Nagy megbecsülést szereztek számára az elsősorban önmagára kötelezőnek érzett, szigorú erkölcsi normák, amelyek munkatársai magatartására is olyannyira jellemzővé váltak. Az utóbbi időben a szokottnál is gyakrabban vetődnek fel nálunk orvosetikai kérdések. Bizonyára összefügg ez azzal is, hogy nemrégiben állampolgári joggá vált hazánkban az ingyenes egészségügyi ellátás. Ez a jog a legkisebb panasz orvoslásától a legbonyolultabb, legdrágább műtétekre is kiterjed. Alapelv, hogy mindenki térítésmentesen, állapotának megfelelő a lehető legkorszerűbb, legeredriiényesebb kezelést kapja. Ezek ismeretében nyilván kirívóbb, ha egyegy egészségügyi dolgozó ennek ellentmondó magatartást tanúsít. Professzor jár, hogyan fogalmazná meg az etikai követelményeket, és milyennek ítéli az általános helyzetet? — Mindnyájunk számára, akik az egészségügyben dolgozunk, csupán egy lehet a kiindulási alap: erre a hivatásra csak az vállalkozzék, aki segítem akar és képes embertársain. Márpedig aki a szenvedés, a betegségek, esetenként a halál elleni küzdelemre tette fel az életét, annak morális-etikai alapállását csak az önzetlen segíteni akarás, a tőle telhető legmagasabb szintű szakmai munka szabhatja meg. Ettől a magatartástól idegen az, hogy külön pénzt fogadjon el azért, amiért a fizetést kapja, amihez műszerekről, felszerelésekről az állam gondoskodik. A paraszolvenciával, a hálapénzzel kapcsolatosan mégis megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az orvosok elég alacsony kezdőfizetése megbocsáthatóvá teszi a különhonorárium elfogadását. Mások úgy vélik, a betegnek utólag, amikor azzal már nem kivételes elbánásra ösztönöz, joga van hálája kifejezésére. — A pályakezdő értelmiségieknek a világon sehol sem könnyű a helyzete, különösen ma, amikor a gazdasági nehézségek mindenütt éreztetik hatásukat. Hazánk nem tartozik a gazdag országok sorába, viszont az arra érdemeseket ingyen vagy rendkívül csekély tandíjért képezi diplomássá, és ezenkívül is rengeteg segítséget nyújt ahhoz, hogy egy fiatal viszonylag gondtalanul végezhesse el az egyetemet. Ezzel korántsem állítom, hogy például az otthonalapítás, a lakáskérdés megoldása nem ütközik nehezen leküzdhető akadályokba. A kezdeti nehézségek azonban nemcsak a fiatal orvosokat, egészségügyi szakdolgozókat sújtják, hanem olyan más foglalkozásbelieket is, akiknél a hálapénz szóba sem jöhet. Ez az érvelés tehát — enyhén szólva — sántít. Jól tudjuk azt is, hogy nincs az a fizetésrendezés, amely mindenkit kielégítene, hiszen ha ilyen irányú visszaélésekkel találkozunk, igen gyakran éppen a nagyon is jól keresők nem tudnak pénzszerzési vágyuknak gátat szabni. — Ami a beteg háláját illeti, ezt a jogát — más formában — senki sem vitatja. A különpénzjuttatással azonban az orvost akarva-akaratlanul lekötelezetté teheti. Ezért bár a magángyakorlat folytatására mód és lehetőség van, ezt nem tartjuk kívánatosnak a vezetőorvosok esetében. Senki sem tagadhatja, hogy például egy gyermekorvos, ha mint háziorvos, honorárium ellenében külön is foglalkozik kis páciensével, előbb-utóbb előnyben részesítheti egy másikkal szemben, akinek szülei nem áldoznak külön összeget arra, amit államunk úgyis térítés nélkül nyújt számukra. Röviden: az orvosnak bizonyos piedesztálon kell állnia, hogy ne késztethesse őt senki, úgymond „különleges szolgálatokra”. Ezeket tudniillik köteles amúgy is elvégezni, ha azt betege állapota megkívánja. A magyar gyermekegészségügy milyen helyet foglal el a világrangsorban, különös tekintettel arra, hogy a nemzetközi gyermekév alkalmából mindenütt fokozott figyelemmel foglalkoznak e kérdésekkel? — A nemzetközi adatok ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy a gyermekgyógyászat, a gyermekek egészségügyi ellátása a felszabadulás óta igen sokat fejlődött. Ez a fővárosban is lemérhető, de talán nem olyan látványos, mint vidéken, ahol a legtávolabbi tanyákra is eljut az orvos, a védőnő. A felvilágosító munka eredményeként ma már szinte a fogamzást követő időszaktól kezdve figyelemmel kísérik az anya és gyermeke egészségi állapotán kívül életkörülményeit, társadalmi és egyéni problémáit is. A mi etikánknak talán a legfontosabb oldala: végleg felszámolni azokat a hajdani óriási egyenlőtlenségeket, amelyek nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek egészségi állapotára is károsan hatottak. — A magyar anya- és gyermekvédelem világszínvonalú. Például a hároméves gyermekgondozási szabadság, ami alatt az anya havonta rendszeres anyagi juttatásban részesül, a világon mindmáig egyedülálló szociális vívmány. Említhetném a veszélyeztetett terhesek védelmét, a koraszülöttek gondozását, a védőoltások korszerű megszervezését, a gyermektápszerek gazdag választékát is. Vagy például a gyermek betegsége esetén táppénzt fizetnek a vele otthon maradó anyának. Leküzdöttük a gyermekbénulást, magas színvonalra emeltük a gyermekalapellátást; a kerületi és körzeti gyermekszakrendelők behálózzák az egész országot. És beszélhetnénk az iskolaegészségügyről, a gyermekvédelemről, amely nemcsak a gyermek testi, hanem szellemi fejlődését, személyisége kibontakoztatását segíti elő. Milyen tapasztalatai vannak professzor úrnak a felvételi vizsgákkal kapcsolatosan, hiszen az orvosi egyetemeken többszörös a túljelentkezés. Sikerül-e a hivatástudattal jelentkezőket orvossá képezni, ami ugyancsak összefügg a későbbi etikai magatartással? Mi jellemzi az orvos és a szakdolgozók — ápolónők, asszisztensek, műtősök — együttműködését? — A hivatásérzet megbízható felismerése, véleményem szerint, csaknem lehetetlen pusztán a középiskolai jellemzések és a felvételi vizsga alapján. Szerintem vagy a középiskolai szünidőben, vagy az egyetemi felvételi előtt, legalább fél évi gyakorlati munkában lehetne csak igazán felismerni, ki a legalkalmasabb szakmai-etikai szempontból erre a hivatásra. Ami az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók közötti viszonyt illeti, a felszabadulás előtti szigorú kasztrendszer nemegyszer szigorú válaszfalat emelt közéjük. Ez ma már a múlté. A mi kórházunkban például az ápolónők képzettsége az átlagosnál magasabb, s gyakran a fiatal orvosok beilleszkedésében, gyakorlati szakmai munkába való bevezetésében is nagy szerepet vállalnak. Az elkülönülésnek az egészségügyben nem lehet helye. A hierarchikus és presztízsszempontok csak gátolhatják, hogy eleget tegyünk azoknak a különlegesen magas erkölcsi követelményeknek, amelyeket teljesen jogosan elvárunk tőlük, hiszen a legdrágábbat, az emberi egészséget, az életet szolgáljuk. KOMOR VILMA FOTO: GESZTI ANNA 21
