Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 10. szám
Héraklész, szokásához híven, megengedte a rab asszonykatonáknak, hogy halottaikat illőn eltemessék. (Emberáldozat nélkül, természetesen.) A görögök is temettek, s áldoztak hőseik szellemének. Azután elosztották a zsákmányt — lovakat, fegyvereket, nőket —, s a hadra kelt népek, királyaik vezetésével, a tengerparti úton hazaindultak. Egyik-másikától — mint Hippolokhosz lükiai királytól Priamosztól — Héraklész a viszontlátásig búcsúzott: hazafelé menet még fölkeresi városukat. A görögök pedig áldoztak még egyszer a Győzedelmes Zeusznak, és elindultak a Kaukázus vad, nehéz útján. Azon a nyári reggelen, amelyen Prométheusz megszabadult, már jó ideje vonulhatott az elő- meg a derékhad az Ararát hágóján, mire Héraklész a tett színhelyére érkezett. Reggel volt, hiszen tudjuk: a sast Héraklész a levegőben lőtte le, még a napi májevés előtt. Prométheusz láthatta börtönéből a menetoszlopot. Hosszan elnyúló rendben poroszkáltak. ahogy már az ilyen hegyi utakon szokás, nem is éppen katonásan: győzelem után, hazafelé. Málhás lovak vezetőjükkel, gyalogosok. szekerek, harckocsik, gyalogosok. Prométheusz látta őket, biztos, hogy nem az első ilyen vagy másfajta menetet, odalent a hágón; csaknem egymillió év alatt annyira sokadik látvány lehetett már ez a szemének, hogy különösebb eseménnyel nem számolt. Prométheusz a sast figyelte. Valami olyan gondolattal, hogy „na vajon mára mit talál ki?”. Ezt biztosra vehetjük, ha meggondoljuk, hogy a májevés nem a sas táplálkozását szolgálta, hanem Prométheusz büntetését. Ha valakijiek egymillióforma éven át, de kevesebbet mondok: akár csak ezer éven át, mindennap megeszi a máját egy sas, és az mindennap újra kinő: fájjon bármennyire, az ügyből mégis rutinügy lesz, végül annyi, mint a semmi, megszokás. Mindennapos dolog, még akkor is, ha májevés. A sasnak tehát, hogy a büntetés büntetés legyen, valamiképpen cifráznia kellett a dolgot. Nem szadizmusból, hanem hivatalból. (Hiszen csak kezdő újságírók hiszik, hogy egy tanácsi tisztviselő szadizmusból bürokrata! Hivatalból az.) Nem akarok én sem (ezúttal már ismételten ártatlanul gyanúsítottan) szadista lenni, meg aztán a fantáziám már a századik nap körül kimerülne, nemhogy — gondoljuk meg! — a körülbelül háromszázhatvan milliomodik napon. Bízzuk tehát a sasra! Valamiképpen cifrázta. S körülbelül ez jelenthette Prométheusz életében az egyetlen változatosságot a csaknem egymillió év alatt. Minthogy azonban a változatosság gyönyörködtet, a sasnak olykor úgy kellett kínoznia Prométheuszt, hogy nem cifrázta. Volt tehát kombinációs lehetőség abban, amin most Prométheusz töprengett, miközben nem túl nagy érdeklődéssel vette tudomásul az alant elvonuló csapat lármáját, mérges meg vidám emberhangjait. Ö már csak arra figyelt föl, hogy odalent megáll egy díszes harci kocsi, a kocsin egy már jócskán deresedő, ám igen keménykötésű férfi. És az a férfi, vagy mert maga vette észre, vagy mert valaki figyelmeztette rá, követi szemével a levegőben köröző sast. Tudvalevő, hogy Zeusz különleges szolgálatra kirendelt sasa volt az illető, és ez nyilván a megjelenésén, méretén, repülésén is meglátszott. Zeusz sasa, igen, de mégiscsak sas volt: állat, korlátolt elméjű lény. Észrevette, hogy figyelik, nem törődött vele, máskor is figyelték, ki tudja, még örült is neki, hogy föltűnést kelt. Szerintem — örült. Kiváló emberek portásai, titkárnői, fullajtárjai, egyebei s nejei a kiválóságra általában büszkébbek, mint maguk a kiváló emberek. Miért higgyük a kiváló emberek sasairól, hogy kivételt képeznének? Ezek azok az alkalmak, amikor uruk képében járnak el, s az urukról kölcsönzött fényben uruknál büszkébben ragyognak. A sas tehát látta, hogy közönséges földi halandók nézik őt, és gondolta, de Mesterházi Lajos 1916—1979 Irodalmi pályafutását, a budapesti tudományegyetem irodalmi és bölcsész oklevelével a zsebében, lektorként kezdte. Elbeszéléseket, riportokat és kritikákat írt. Az ötvenes években már az egyik legsikeresebb közművelődési képeslapot, a Művelt Népet szerkeszti, majd az Élet és Irodalom című hetilap egyik irányitája. Az utóbbi tíz évben a Budapest cimű folyóiratból formált, főszerkesztőként, izgalmas, szellemi fórumot. Novelláiért, regényeiért többször kapott József Attila-dijat, drámáiért pedig 1962-ben Kossuthdíjat. Élete fő művének a Prométheusz-rejtély cimű regényét tekintette. Mesterházi is, éppúgy mint Veres Péter, íróként volt politikus és politikusként író. Művészemberként vállalta a politikai kockázatot és cselekvést. A szolgálat - az embereké, a hazáé - a szó legszebb értelmében szenvedélyévé vált. „Nem volt rá mód — így mondta - úgy kellett élnem, ahogy éltem. Nem keresek tehát igazolást benne, legfeljebb csak mentséget. Lehet, hogy egyszer ránk sütik, tévedtünk: az irás egész embert kivár. Hadd feleljük rá: a mi korunkban viszont az egész ember.'.ég kívánta tőlünk azt, amit tettünk.” A SZABADULÁS MIMA Részlet „A Prométheusz-rejtély" című regényből. tán csinálta is, amit ilyenkor a kölcsönzőt! fényben tündöklő személyiségek a közönséges halandókról gondolni, a közönséges halandókkal tenni szoktak. Héraklész azonban nem törődött vele, hogy a madár küld-e, s miféle névjegyet neki; sokkal inkább az érdekelte: ugyan miféle zsákmányt látott meg, minek a tiszteletére köröz ott, s készül lecsapni a ritka nagy madár. Mert hogy lelövi a madarat, az is eszébe juthatott, de nem nagyon. Aki ilyen fáradozások után az amazon királynőt simán átengedi a tejfölösszájú Thészeusznak, s aki mögött már különben is a hőstettek egész sora: túl van azon a koron is, meg azon a lelkiállapoton is, hogy ügyességét, jó szemét, biztos kezét minden szíre-szóra fitogtassa. A sas zsákmánya érdekelte, az igen! Mert ne feledjük, bármekkora készleteket vittek is magukkal, útközben, ahol tehették, frissíteniük s pótolniuk kellett. Egészségi okokból is: nem élhettek folyton szárított húson, sűrített tejen, kemény gabonalepényen. Ezek voltak az akkori konzervipar produktumai. Mivel pedig a zajos csapat elől a vad általában messze kitér, kapóra jött, ha egy zsákmányt leső madár irányt mutat. Nagy madár, nagy vad! így fedezte föl, messze a magasban, a sziklához láncolt emberalakot. Természetesen tudta, kiről van szó. Ki is ne tudta volna? És mintha csak készült volna már erre a feladatra, épp csak egy fohásznyit gondolkodott, intett, és Iolaosz — vagy tán Philoktétész — már nyújtotta is az íjat, nyílvesszőt. Héraklész azonban megrázta őszfürtös fejét, s a foga közt súgta: — A Hüdra-féléből! — Egészen biztos ugyanis, hogy azt a veszedelmes méreggel fertőzött s végül is korlátolt számban rendelkezésre álló, különleges nyílvesszőkészletet ritka / alkalmakra külön tokban tartották. S az is természetes, hogy Zeusz sasát Héraklész megtisztelte vele. És itt hadd ismétlem meg: nem keselyű, hanem sas! És nemcsak azért, mert a keselyű körözése nem érdekelte volna a friss vadhúsra áhító harcosokat. Azért is, de nemcsak. Hanem mert a keselyűt Héraklész nem lőtte volna le! Tudvalevő, hogy neki a keselyű volt a választott, szent madara. Miért pont az a ronda csupasz nyakú? „Azért — szokta volt mondani —, mert a keselyű még egy egeret sem öl meg!” A sas akkor már lecsapni készült. Prométheusz. mint mindennap, most is elhatározta: jajszó nélkül állja a gyötrést, de mint mindennap. most is le kellett hunynia a szemét, össze kellett szorítania a fogát, hiába, ez a pillanat volt a legrosszabb! A pillanat azonban váratott magára. „Mit csinál az az állat most meg?” Kinyitotta a szemét. Épp jókor, hogy még lássa, amint az undorító dög rongydarabként kalimpál lefelé az égből. Testét hatalmas nyílvessző fúrja át. Most aztán természetes, hogy futár szaladt előre, megálljt parancsolni az élcsapatnak. Hogy Héraklész már le is ugrott a kocsiról. Hogy nem kellett itt sok szó, magyarázat, már tömörültek a közelben tartózkodó bajnoktársak, már jöttek is a hős belső, gyakorlott szolgái, szekercével, utat vágni a bozóton át, megmászni az irdatlan meredeket. Jó időbe tellett, míg fölértek, egyáltalán: úgy kell számítanunk, hogy a mentésre az a napjuk teljesen ráment. Odafönt azután Héraklésznek valóban héraklészi munka adódott: kitépni a sziklából, letörni a csuklókról. bokákról a vastag acélbilincset. És álljunk meg egy pillanatra! Ekkora darab vasat hőseink életükben nem láttak, elképzelni sem tudtak, arról nem is szólva. 18
