Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 10. szám
Sok színész a Hyppolittal kezdte filmszínészi pályáját és így sok volt a tanulnivaló. De örömmel vettem észre, hogy a magyar színészek — mint a technikusok is — tanulékonyak, s ha akadt egy kis baj nagy ritkán, az azért volt, mert egyik-másik azt hitte, hogy már mindent tud. Nem szerettem kiabálni, főnökösdit játszani, színészeket, munkásokat idegesíteni; a munka simán folyt, s legtöbbször gyorsabban, mint azoknál, akik mindig erőszakkal próbálják siettetni az embereket. Még tréfára is akadt idő. Hiszem, hogy a jó hangulat fontos — főleg, ha vígjátékot csinálunk. Egy ilyen műtermi „tréfára” még jól emlékszem. amit Kabos Gyula ellen követtünk el, aki persze az „új fiúk” közé tartozott, legalábbis mint hangosfilmszínész. Annak idején még nagy darab kocka alakú mikrofonok lógtak a levegőben és a hangszobával — ahol Lohr Feri hangmérnök tanyázott — egy hangszórón át érintkeztünk. Vagyis ha akartunk valamit, beleszóltunk a mikrofonba, ami csaknem mindig „nyitva” volt — és a válasz a hangszórón át jött hozzánk a műterembe. Bent a hangszobában pedig a nyitott mikrofonon keresztül hallani lehetett mindent, ami a műteremben történt — illetőleg hangzott. (Ezek a beszélgetések persze nem voltak mindig alkalmasak zárdanövendékek szórakoztatására.) Az egyik világítási szünetben behívtuk a hangszobába Kabos Gyulát, hogy nézze meg a felszerelést. A szoba hangszóróján át persze lehetett hallani a világosítókat, akik a lámpákat igazgatták. Lohr Feri megmagyarázta Habosnak, hogy miért hallani mindent a szobában. Kabos nagy komolyan figyelt, s egyszerre megdöbbenve hallotta a következő párbeszédet a műteremből : „Ez a Kabos kérem, ez egy marha. Azt hiszi, hogy nagy színész.” „Á... mindegyik olyan kérem... Egyik pojáca olyan, mint a másik . . .” „És ez a Kabos még azt is hiszi, hogy ő vicces . . . Az emberek sírni fognak, ha látják . ..” Persze nem merek megesküdni, hogy a párbeszédet szóról szóra idézem negyvenöt év után — de mindenesetre ilyen modorban folyt — a két betanított segédszínész között, akik oda voltak állítva a mikrofonhoz Kabos ijedelmére. Még egy jó darabig eltartott, amíg megértette a hangtechnika csodáit . . . Bár nem szeretem és nem szerettem az előrerajzolt beállításokat, mert úgy hiszem, hogy a filmrendezésben van egy ihletett pillanat, ami igazán alkotó tevékenységgé avatja a rendező munkáját, mégis mindig gondosan előkészítettem filmjeimet. Legalábbis, ha lehetett, ha volt idő. De változtattam gyakran felvételek közben is, ha úgy éreztem, hogy szükség van rá. Székely István Budapesten 1972-ben a Lila akác rendezése közben FOTO: FEHÉR JÓZSEF — MTI SZÉKELY ISTVÁN EMLÉKÉRE A HtjppoEiUM £iía Akácig Noha a földgolyó túlfeléről, a kaliforniai Palm Springsböl érkezett hozzánk a halálhíre, mégis a magyar filmművészet nagy veszteségeként gyászoljuk Székely István eltávozását. Nyolcvan évet élt, ebből negyvenet Amerikában, de alig néhány esztendővel korábban magyar filmet rendezett: Szép Ernő Lila ákácát, hosszú pályafutása alatt második alkalommal vitte szalagra. Hosszú ideig a nyugati filmgyártásban kamatozYatta magas fokú alkotói tudását és szakmai felkészültségét; fiatal korában a weimari Németországban, majd rögtön a magyar hangosfilmgyártás megindulásakor 1931-től idehaza. A fasizmus elől ment el külföldre, az 1939-es év már Amerikában találta, ahol csakhamar a legmegbecsültebb és legismertebb filmrendezők sorába zárkózott fel. Emberséges, tisztá, felelős gondolkodását filmjeiben és a magánéletében holtáig megőrizte. Kereken huszonöt magyar film rendezése fűződik Székely István nevéhez, s ezt nemcsak hagyományőrző tisztelettel tarthatjuk számon, hanem a legélöbb formában. Legelső magyar filmje a Hyppolit a lakáj ugyanis világméretű összehasonlításokban is páratlan módon állta ki az idők próbáját. A csaknem fél évszázadon át frissen fennmaradt siker egyik záloga: Székely István ekkor fedezte fel a magyar film számára Kabos Gyulát. Ha érdeme csak ennyi volna, már ezért is sok hálával tartoznánk neki. Tavaly jelent meg rendkívül érdekes, és az olvasót sok új filmtörténeti ismerettel gazdagító, magyarul írt emlékiratkötete: a Hyppolittól a Lila ákácig. Néhány nap múltán a boltokban már mutatóban sem maradt belőle. Egy bizonyos: amíg mi, magyarok a Hyppoliton nevetni fogunk - Székely István élő marad. A Hyppolit kéziratán a felvételek közben elég sokat változtattam. Például beiktattam egy hosszú, percekig tartó jelenetet. Miután minden este munka után megnéztük az előző nap felvételeit (két nyelven), úgy éreztem, hogy a film közepén valami baj van. A történet megáll, s kezd unalmas lenni. Ki kellett találnom valamit, hogy a közepe felé ne „essen” a film. Másnapra volt egy ötletem. Elmondtam Habosnak és a német színésztársnak — akinek majdnem magyar neve volt: Oskar Sabo — és mindkettőnek tetszett. Munka után visszamentünk a szállodába, egy kis fürdés és gyors vacsora után összeültünk az én szobámban. Már úgy értem, Kabos, Benedek és jómagam. Én diktáltam, Kabos játszott, néha kijavította a dialógust, Benedek meg föl jegyezte. Körülbelül kettő és három között éjfél után megvoltunk. Kabos hazament aludni egy kicsit, Benedek pedig elment felkelteni Sabót. Aztán mi ketten leültünk Sabóval, megírtuk a jelenetet németül. Reggel kilenckor már forgattuk a jelenetet. A „reggelizőjelenet” volt, amit, ha emlékszik rá valaki, Kabos—Gőzön, Csortos és Haraszti Mici játszottak. Kabos és Gőzön próbálták kimagyarázni, hogy miért nem voltak az Operában. Mindenesetre az egyik legviccesebb jelenete lett a Hyppolitnak és ez persze sohasem volt a forgatókönyvben. Az utolsó felvételek után indulnom kellett vissza Berlinbe. Samek úr korai terminust kapott a német verzió bemutatására. S azonnal meg kellett vágnunk a német változatot. S kocsimba pakoltuk a filmet, németet is, magyart is. A Royal-szálló vendéglőjében vacsoráztam — az udvarban — mert meleg este volt. Benedek a rokonainál volt, s úgy kilenc körül jelent meg, indulás előtt néhány perccel. Fizettem és felálltam, amikor valaki megszólított. Pünkösti Andor volt, aki néhány asztallal arrébb ült — egy fiatal leány társaságában. Pünkösti az Újság színikritikusa volt és régi barátom. Odamentem hozzá egy pillanatra, hogy búcsút mondjak. De nem engedett el. Leültetett. Azt akarta, hogy megismerjem azt a „nagyon tehetséges” fiatal színésznőt, aki vele vacsorázott. A Vígszínház színésziskolájában tanult — de Jób Dani kiemelte, mielőtt befejezte volna a tanulmányait, és ősztől kezdve már a Vígszínház tagja lesz. Mondanom sem kell, hogy sok ilyen „fiatal és nagyon tehetséges” színésznőt ismertem meg a pesti tartózkodásom alatt. Tehát valószínűleg kicsit unottan mondtam, hogy nagyon örülök és sok szerencsét kívánok, mialatt az órámra néztem. Sajnos sietnem kell — mondtam, és gyorsan elbúcsúztam. Később megtudtam, hogy a fiatal és nagyon tehetséges színésznő nagyon mérges lett rám, és elhatározta, hogy bosszút áll rajtam. Sikerült neki. Két év múlva a feleségem lett. A neve: Agai Irén. 15
