Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-05 / 9. szám

átjönni, mert elérkezett a sza­kításuk ideje. Egy szerelem vég­napjai ezek. Egy asszony drámája ez. Harminchárom éves volt, a fér­fi huszonhat, amikor megismer­kedtek. A nő most túl a negy­venen. Ruttkai Éva haja leg­alább olyan nyugtalanul lobog, mint a gyertyaláng lidérce kö­rös-körül ezeken a színpadi fa­lakon. Kétségbeesés zilálja, ha­rag és reménykedés, gúny és gyűlölködés. És újra meg újra fellobban ebben a hajban a sze­relem. Szétzilálja ezt az asszo­ny i hajat a félelem a megöre­­gedéstől, tépázza az elhagya­­tottság. Charlotte von Stein tíz ujja, Ruttkai Éva tíz ujja bele­­beleszánt ebbe a szép sörény­be, ebbe az elárvult haj koro­nába. Talán még tegnap is ját­szott ezekkel a gyűrűző fürtök­kel a férfi, tegnap is talán még. Mától már soha többé. Érzéki haj, szomorú haj, emlékező haj, kihűlt haj. Szétbomló és fegyel­mezett: egy színésznő haja, amely mindenegyes szálával ki­fejezni tud. Mit mond el Ruttkai Éva ez­zel a tetőtől talpig-lobogással Charlotte von Stein nyugtalan­ságaiból és higgadtságából, ex­­tázisaiból és józanságából? Min­dent, amit egy asszonyról, egy férfiról, kettejük szerelméről elmondani lehet. Elmondja az ember — nemcsak Goethe és Lotte — szerelmének szívdo­bogtató banalitásait, és elmond­ja e kivételes emberpár — Goethe és Lotte — szerelmének kivételességeit. Végigél egy női sorsot, von Steinnéét, amelyben kilenc magzat megfogamzott, törvényesen, de egyetlenegy sem asszonyi örömben. Mert az öröm törvényen kívüli, de mindannyiszor megfogan, ha nem születik is belőle utód, ám születik belőle új meg új kí­­vánkozás és mindig születik be­lőle újszülött öröm. Elmondja Ruttkai Éva Charlotte von Steinként, hogy milyen végzet egy zabolátlan nagysággal és szertelen kicsinyességgel szere­lemben élni, olyan arkangyal­­fiókával-ördögfiókával, mint Goethe, olyan nagylelkű szűk­­keblűséggel, rendetlen pedanté­riával, hűvös lángelméjűséggel. mint az övé. Mindezt elmondja Ruttkai Éva játéka a gyertyavilágítás­­ban: panaszait a férfiról, kér­kedését a férfival, csalódásait, haragjait, néma szitkait és ra­jongását a férfi iránt. De vé­gigéli és eljátssza mindazt is, ami a monológban szöveg sze­rint nincsen megírva, de meg van írva Goethe hozzáintézett, ezerhétszáz levelének egyiké­ben: ,,Az élet boldogsága söté­ten terül el rajtam.” Ruttkai olyan művész, hogy megérez­­heti a szöveg mögötti mélysé­geket is, a hátteret és a ki­mondhatatlant: ennek az em­berpárnak a kivételesen boldog és kivételesen boldogtalan kap­csolatát, boldogságuk sötétlő árnyékait. Mert befellegzett de­rű és árnyékos sugárzás is Ruttkai Éva játéka ezen a szín­padon, akárcsak az az imboly­gó kísértet járás, melyet a gyer­tyaláng fest a színfalakra. Egyedül van e falak közt a színésznő, két óra hosszat csak egyedül, hisz a játék egysze­mélyes. Mégis jelen van itt minden főszereplő. Ruttkai Éva meg tudja háromszorozni ön­magát: itt van ő maga, Stein-25

Next

/
Oldalképek
Tartalom