Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-21 / 8. szám

— Két útlevelet! — kiáltotta boldogan. — Két repülőjegyet, egy nagy köteg dollárt és egy kutyafényképet. . . Megnyugodott, uram? — kérdezte, miután letette a kagylót.

— Hát hogyne — mondta a vendég. — És nagyon hálás vagyok önnek.

— Mint említettem, ebben az országban rend van, és nem vész el semmi. Ami, ugyebár, be is bizonyosodott.

— Teljes mértékben — bólintott a vendég.

— ön, Mr. Barlai, büszke lehet a szülőhazájára.

— Mindig is az voltam.

— Most mi az óhajtása? Hozassam át a táskát, vagy átsétálnak érte?

— Azt hiszem — mondta a vendég —, a nagy izgalom után nem fog ártani egy kis séta.

— Ahogy parancsolja — tárta ki az ajtót az igazgató. — De ha nem veszi zokon, azt tanácsolom, hogy vigye magával az aktatáskáját.

— Igaza van — bólintott Mr. Barlai. A hermelin stólát a felesége vállára borította, és táskáját a hóna alá csapva, elindult a Mátyás pince felé, hogy visszakapja jogos tulajdonát. Ami meg is történt.

Már visszafelé jöttükben Madelaine elgondolkozott, lassított, és megállt valami kis téren, aminek szobor állt a közepén.

— Mondd csak — kérdezte franciául, mert Quebecben született, kanadai francia családban —, ez a második táska is a mienk?

John Barlai belenyúlt, keresgélt, és kivett belőle egy kutyafényképet.

— Megismered?

— Hát persze, ö a mi Cézárunk.

Ellágyulva nézték a képet. Négy hete

voltak úton, már nagyon hiányzott nekik a kutya. Eközben az egyik sétatéri pádról fölkelt, és lassan odajött egy szegényesen öltözött, idős asszony kifakult milflőr blúzban, lábán kitaposott férfiszandál.

— Meg szabad nézni?

Közéjük lépett, megnézte a képet, szégyenlősen elmosolyodott.

— A maguké ez a szép kutya?

— A miénk — mondta Mr. Barlai.

— Önök külföldiek?

— Honnan tudja?

— Valahogy éreztem. Vagy talán az öltözékükön látszott. Várjanak, valamit mutatni akarok.

teremtse elő a tolvajt, ön pedig, kérem, nyugodjék meg — fordult a vendéghez. — Az a pénz meglesz. Minálunk nem vész el semmi.

— De a mi gépünk holnap reggel indul.

— Akkor ma estig előkerítjük. De menjünk sorba. Volt-e, és ha volt, hiányzik-e más egyéb értéktárgyuk?

— Csak a feleségem hermelin stólája — mondta Mr. Barlai. Kinyitotta a szekrényt, leakasztotta és elégedetten meglengette a stólát. — Ügy látszik, ez elkerülte a tolvaj figyelmét.

— Hála istennek — mondta az igazgató. — Lépjünk tovább. Mikor és mennyi időre hagyták el önök a szobát ?

— Kettőkor mentünk el ebédelni. Madelaine, a feleségem, még csak hírből ismerte a magyar halászlevet. Átsétáltunk a Mátyás pincébe. Körülbelül egy óra hosszat állt üresen a szoba.

— Az ajtót kulcsra zárták? — érdeklődött a detektív.

— Bezártuk, és a kulcsot leadtuk a portán.

Az igazgató, aki eddig ülve és észrevétlenül tapogatta a pulzusát, fölpattant.

— Hallja, Klick elvtárs? Eszerint a tolvajnak kulcsa van a zárhoz. Ehhez maga mit szól mint a szálloda detektívje?

— Ez, kérem, lehetetlen. Ha szabad kérdeznem— fordult a vendéghez —, nem vitte magával az aktatáskáját?

— Én? Hatezer dollárt? A Mátyás pincébe? A maguk forintját, amit beváltottam, amúgy se fogom tudni elkölteni.

— De ön maga mondta, hogy mindenüvé magával viszi a táskáját. És most mégis itthagyta a szállodában.

— Maga ne tegyen föl keresztkérdéseket egy külföldi vendégnek — szólt rá az igazgató. — Ezt én azonnal tisztázni fogom.

— Mit akar csinálni az igazgató elvtárs?

— Föl fogom hívni a Mátyás pincét.

S már hívta is. S már kérte is az üzletvezetőt. S már be is számolt neki a kínos eseményről, megérdeklődve, nem találtak-e véletlenül egy J. B. monogramos, borjúbőr aktatáskát.

Várnia kellett. Csak két percig tartott a várakozás, de az igazgató a falnak fordulva diszkréten bekapott egy digitalis-tablettát. Aztán visszafordult, és sugárzó arccal közölte a jelenlevőkkel, hogy a borjúbőr táska. J. B. monogrammal egy asztal lábánál megtaláltatott. Jogos tulajdonosa a vendéglő ruhatárában bármikor átveheti. A biztonság kedvéért megkérdezte, mit tartalmaz az ottfelejtett táska.

Kivett a cekkeréből egy barna borjúbőr aktatáskát, J. B. monogrammal az oldalán. Egy kicsit kotorászott, aztán fölmutatott egy kutyafényképet.

— Ismerős? Ebben az aktatáskában találtam.

— Ez a mi kutyánk — lepődött meg a férfi.

— Máskor vigyázzanak jobban a holmijukra — csóválta fejét az idős asszony, és minthogy a férjnek már két aktatáskája volt, az asszony kezébe nyomta a harmadikat. — Egy csomó idegen pénz is van benne — szólt feddőn, és visszaült a sétatéri padra.

— Te érted ezt? — kérdezte Madelaine, az aktatáskát magasra emelve.

— Mit kellene, hogy értsek? — kérdezte a férj, két aktatáskával a hóna alatt.

— Hogy ezek az emberek mit akarnak tőlünk.

— Azt nem tudom — mondta John Barlai eltűnődve. — Már nagyon régen elkerültem hazulról.

ILLUSZTRÁCIÓ: BALOGH PÉTER